Úgy néz ki, most már végleg el kell engednünk Tim Burtont. Valami elveszett ebből a fasziból. Még mindig látod a filmjein pillanatokra azt a zsenialitást, ami olyan filmeket szült, mint az Ollókezű Edward, A halott menyasszony vagy a Nagy hal, de a Sweeney Todd után egyetlen kivétellel az összes filmje középszerű látomásként maradt meg. Azt az egy kiemelkedőbb filmet, a Frankenweenie-t ráadásul itthon csak DVD-n lehetett beszerezni, szóval ha úgy nézzük, moziban már 2007 óta nem láttunk tőle igazán maradandót. Igény mondjuk lenne rá, és sajnos a Dumbó sem emlékeztet Burton jobb munkáira.

Még úgy sem, hogy igazából nem lehet azt mondani rá, hogy rossz film, csak fájóan… semmilyen. Ügyesen egészíti ki a leírni is félelmetes, de 1941-es Disney-rajzfilm kurta történetét, teljesen máshová helyezi a fókuszt, és megváltoztatja azt bizonyos értelemben, hogy ne egymással beszélgető elefántokat és más állatokat kelljen bámulnunk 112 percen keresztül.

A 2019-es Dumbó már egy emberközpontú történet, sokkal inkább a cirkuszról, az emberi zsarnokságról és a kapzsiságról szól, mint az elődje, és ez egy olyan világ, amiben Tim Burton brillírozhatna, de helyette inkább egy cuki, de nem jó értelemben véve furcsa filmet szállított le.

Sztoriját tekintve abszolút ügyes, hiszen a közel 80 éves (jézusúristen) Dumbó mai szemmel nézve már nem állná meg a helyét moziban, kiegészítették hát a történetet úgy, hogy az eredeti is maradéktalanul benne maradhasson, és mondjon valamit a jelenlegi generációnak is, de úgy, hogy még mindig tipikus Disney-maradhasson. Csak hát ezzel is van egy kis bibi, és ha jobban belegondolsz, a Disney elég csúnyán tökön lövi magát vele.

Mert miről szól ez a film? Egy kis cirkuszról, ami nem annyira sikeres, de amikor az egyik elefántnak különleges kiselefántja születik, hirtelen megfordul velük a világ. Az elefántnak ugyanis óriási fülei vannak, amelyekkel mint kiderül, repülni is tud, de erről a felnőttek nem akarnak tudomást venni, a gyerekek viszont annál inkább. Amikor viszont Dumbó tehetségét megismerik kicsik és nagyok is, egyből megjelenik egy gigantikus cirkusz, hogy magába olvassza a hirtelen népszerűségre szert tett kisebb társulatot mindenféle szép ajánlattal. Hol is láttunk már ilyet?

Ja, hogy a Disney jelenleg pont ezt csinálja. Felvásárolta a Pixart, a Marvelt, a Foxot, a Lucasfilmet. Oké, lehet, hogy nem úgy kezeli őket, ahogy a Dreamland-cirkusz vezetője, de akkor is, bőven áthallásos a történet, és nem is érteni, hogy miért jó ez pont most a gigavállalatnak. Már csak ezért is furcsa ez az egész.

Másrészről viszont azért furcsa a Dumbó, mert olyan, mintha Burton magára hagyta volna a színészeit, akik azt csináltak, amihez csak kedvük volt. Danny DeVito a jeleneteinek nagy részében úgy tűnik, mintha csak próbálna, mintha a felvételek előtt megkérdezné még a rendezőt, hogy akkor így jó lesz-e, aztán majd mehet élesben. De az már az éles. Nincs újabb felvétel. Mondjuk még így is jobb, mint a színészek nagy része, akiket imádunk ugyan, de valahogy nem sikerül nekik itt semmi.

Colin Farrell például az apuka szerepében valami irdatlanul unalmas, nincs is jóformán karaktere, és láthatóan ezzel Colin sem nagyon tud mit kezdeni. Eva Green karakteréről egészen a végéig nem lehet eldönteni, hogy főgonoszt vagy főhősnőt akartak belőle faragni, mintha mindig úgy viselkedne, mint akiből bármelyik pillanatban ki akar törni egy sátáni nevetés, az isten tudja, miért. Michael Keaton teljesen fullba nyomja a ripacsot, ami néha abszolút szórakoztató, néha pedig túlságosan sok. De a legrosszabb Thandie Newton lánya (és egyben Thandie Newton tökéletes pici klónja), Nico Parker, aki mintha felolvasóesten lenne, érzelem és hangsúly nélkül él, de nincs kizárva, hogy csak a magyar szinkron volt ennyire kegyetlen hozzá, erre viszont elég kevés esély van.

Tényleg sokszor van olyan érzése az embernek közben, hogy Tim Burtonnek teljesen mindegy volt minden, amíg néhány jelenetben megrendezheti a szokásos vizuális orgiáját. Akkor viszont előjön belőle a jó öreg Burton. Csak egyetlen dolgot felejt el, de azt mostanában mindig: emlékezetes karakterek és jó párbeszédek nélkül nem lehet csodát művelni, márpedig nem ártana már ennyi idő után.

A Dumbó még így is bőven nézhető, bár erősen közepes film, csak hát Tim Burtontől jóval többet vár az ember, viszont nézzük a jó oldalát: a látvány néha erősen a Charlie és a csokigyárat idézi, Dumbó pedig valami elképesztően cuki, és ha meg tudod bocsátani a filmnek, hogy a dialógusok annyira rettenetesek, hogy legszívesebben belefejelnél a popcornos dobozba, akkor egyszer el lehet szórakozgatni ezen az élőszereplős változaton, nagy varázslatra viszont senki ne számítson. De legalább látunk egy érdekes reuniont: Batman és Pingvin újra egy Tim Burton-filmben parádézik együtt. Ez is valami.