Jennifer Aniston nem túl szerencsés mostanában. Tulajdonképpen a Cake volt az egyetlen olyan filmje, ahol megmutathatta, hogy ő nem csak Rachel a Jóbarátokból, meg a szeretni való, de fura lány mindenféle romantikus vígjátékból. És ennyi. Pedig eléggé érne már, hogy több filmben is nagyot alakítson, de nem, jönnek tőle megbízhatóan a felejthetőbb mozik, mint például az Anyák napja vagy a jobbak, mint a Családi üzelmek és a Förtelmes főnökök. Aztán itt a Dumplin’, amelyben produceri minőségben is szerepel, és végre a helyén kezeli őt. Kár, hogy ez a film tulajdonképpen nem róla szól.

Sokkal inkább a filmbéli lányáról, Willowdeanről (Danielle Macdonald), aki egy boldog duci kislányként lóg nagyon sokat nagynénjével, mivel az anyja nagyjából tojik rá. A mama, Rosie (Jennifer Aniston) egyébként a kisváros helyi szépségkirálynője volt régen, azóta is nagyjából ebből él, vagy inkább mondjuk úgy, hogy bár más munkája van, még mindig erre a legbüszkébb, így nem csoda, hogy a szépségverseny szervezőjeként is dolgozik. Willowdean nagynénje meghal, mire a keserűség kinyit a lánynak egy kaput: miért ne próbálna meg elindulni a szépségversenyen, fittyet hányva mindenféle konvencióra és elvárásra? Elindul, ezzel pedig elindítja a lavinát. Szerencsére ez a lavina szeretetből van.

A Dumplin’-ban az a nagyszerű, hogy picit kifordítja magából a szokásos „duci lány megpróbál érvényesülni a sovány és gyönyörű lányokból álló világban”-formulát azzal, hogy őt tulajdonképpen alig szívatják a sulijában, aki mégis megteszi, azt gyorsan lerendezi, aztán minden mehet tovább. Azon kívül, hogy az anyjával nem találja a közös hangot, Dumplin (ahogy az anyja hívja Willowdeant) élete eléggé rendben van: van egy szép és népszerű barátnője, az étteremből az egyik jó srác fülig szerelmes belé, és ott van neki Dolly Parton, akinek a zenéje a legszarabb helyzetből is kihúzza.

Szar helyzetből viszont nincs kevés, de nem azért, mert a környezete kényszeríti bele a lányt, inkább a saját elvárásai miatt szorul bele egy egyre szűkülő ketrecbe, amelyeket egyenként kell leraknia, és akkor még az anyjával való viszonya is rendeződhet. Közben pedig tulajdonképpen árad a szeretet, egymásra borul lassan mindenki, aki él, mindenki megszereti azt is, akit utálnia kellene, hát ilyen jó gyorsan robogó feelgood-vonat ez, amiben semmi olyan nem történik, amin az ember meglepődne, és nincs is igazán nagy íve, de mondanivalója azért van, bár talán jobban működött volna ott, ahová ezt eredetileg szánták.

A Dumplin’ ugyanis a Netflix filmje, ha otthon nézzük, akkor egy kellemes kis tévés móka, de moziban sem kaparja le az ember az arcát, ha ilyesmit kell látnia. Jó, hogy nem minden „merjünk kitörni a skatulyából”-mozi sétál bele a saját csapdáiba, és bár igazából semmi eget rengető nem történik, amíg tart, teljesíti a célját.

A célja pedig marha egyszerű: kicsit gondolkozz el azon, hogyan keseríted meg a saját életed, és hogy mennyire keseríted meg ezzel a többiek életét is. Nézz rá magadra kívülről, hátha teljesen másnak látod magad, mint amilyennek a környezeted, és ettől talán te sem leszel borzasztóan frusztrált. És persze ott a csomó közhely, a lépj ki a korlátaid közül, valósítsd meg önmagad, ne hallgass másra, csak a belső hangodra, és még sorolhatnám, de nincs értelme.

Sajnos mindez ugyanúgy benne van ebben a filmben, mint az a sok egyébként tényleg vicces és nagyon szeretni való pillanat, plusz Jennifer Aniston tényleg jó színészi játéka, bár igazából nem is a játéka nagyon jó, hanem a karaktert találták el, amelyben mozoghat. A még mindig a múltjából élő szépség azért elég erősen úgy hangzik, mint az a skatulya, amibe a színésznő beleszorult, akit akkor is „lerécseleznek”, ha a szívét, vagy az alig fedett melleit teszi a vászonra. Pedig sokkal több ő, csak valamiért nincsenek olyan filmjei, mint ez. A Dumplin’ – Így kerek az élet is csak egy egyszer nézős móka, de annak tökéletes.