A Ninja Gaiden-sorozat első részét még 1988-ban dobták piacra, a sztori középpontjában Ryu Hayabusa nindzsafenegyerek állt, aki klánját és az egész világot védi a démonokkal, gonosz erőkkel és bűnszervezetekkel szemben.
A régi Nintendo-epizódok már önmagukban is faszák voltak és nagy elismertségnek örvendtek, ám az igazi áttörést a 2004-től megjelent modern részek hozták el – főként a brutális nehézségük és a baszó harcrendszerük miatt. A rajongók jó ideje várták már a hack and slash műfaj gyöngyszemének folytatását, amely tizenhárom év után végre megérkezett közénk.
A Ninja Gaiden 4 eseményei a jővőbeli Tokióban zajlanak. A korábbi játékok főhőse, Ryu Hayabusa bár legyőzte a Sötét Sárkányt, utóbbi csontváza továbbra is Tokió felett lóg, és testéből átkozott véreső csorog a városra.
Tokiót örök éjszaka borítja, a neonfénytől izzó tradicionális japán sikátorokat alvilági energiák járják át, érezni, hogy ez a Tokió igencsak elbaszott hely, és minden sarkon veszély leselkedik ránk. Az evakuált várost egy elit katonai erő uralja.
Ők védelmezik azokat a szentélyeket, amelyeket fogságban tartott démonok ereje táplál, és ezek őrzik azt a pecsétet, amely biztosítja, hogy a Sötét Sárkány legalább részben halott maradjon... ugyanis tisztességes természetfeletti entitásként rendesen kibelezni sem lehet(ett), mert ha a fizikai formája el is pusztul, sötét energiának forrásai az alvilágban kimeríthetetlenek.
Itt jön képbe a jelen sztori főhőse, akit irányítani fogunk, a Raven-klán új üdvöskéje, Yakumo, aki a klán ősi próféciáit próbálja beteljesíteni, és végleg meg akarja szabadítani a világot a Sötét Sárkánytól.
Ehhez szüksége lesz a Sárkány mély dekoltázsú papnőjének segítségére, aki elárulja, hogy a nagyfőnököt úgy lehet végleg hűvösre tenni, ha kicibálják lényének gyökérzetét az alvilágból, azaz feltámasztják, ezek után rituálisan megtisztítják, majd újra megölik.
Azt pedig már mondanunk sem kell, hogy a Sötét Sárkányhoz vezető út ezernyi levágandó fejjel és széttrancsírozandó testtel van kikövezve. A játék időnként olyan, mint egy véget nem érő disznóvágás, mint egy végtelenbe nyúló vérfürdő. Húskaszabolás, vér, sok vér, fejlevágás, repkedő cafatok, miegymás.
Mintha csak az Időtlen időkig véres kiadásában ragadtunk volna a japán hentest alakító Bill Murray-jel egy olyan napon, amikor az egész városban szünetel a vízszolgáltatás.
Néha már kicsit sok is az egyszerű halandónak, de hát kérem, ez itt a hack and slash cenzúrázatlan, barbár, neo noir világa, a főszerepben a gyors, látványos közelharcokkal, a folyamatos akciókkal, harci kombókkkal és az ellenfelek tömeges lemészárlásával.
A Team Ninja együttműködött a PlatinumGames-szel a játék fejlesztése során, ez pedig már önmagában garancia lehetett arra, hogy a harc, a vizuális stílus, a mozgás dinamizmusa magas szinten lesz. Ez teljesült is. A munka során a csapat ugyanakkor nemcsak arra koncentrált, hogy az akció kielégítő legyen, hanem arra is, hogy a fejlesztés központi eleme legyen a hátrányos helyzet leküzdésének katartikus élménye.
Maszakazu Hirajama és Júdzsi Nakao rendezők szerint a játékos és az ellenség közötti tisztességesség elengedhetetlen, így egy olyan játék megalkotására törerekedtek, amelyben a kihívások és nehézségek pont jól vannak kimérve, illetve adagolva.
Yakumo ugyanolyan penge, mint Ryu volt – egyébként utóbbi is felbukkan majd a játékban, sőt, több dolgunk is akad majd vele –, sőt, még új trükköket is kapott, például vérmágiával képes Bloodraven üzemmódba váltani, hogy új mozdulatokkal, erősebb támadásokkal basszon oda az ellenségnek. De Yakumóval együtt más játékelemek, mozdulatsorok és küzdőstílusok is becsöppennek a játékba, amelyeket a bármikor megidézető training játékmenüpontban a végtelenségig gyakorolhatunk.
Ebben lesz a segítségünk klánunk fegyvermestere, Tyran, a fekete holló, akit a játék különböző pontjain lelhetünk fel, ilyenkor pedig fizetség ellenében új mozgásokat, harci elemeket sajátíthatunk el.
Az újonnan megtanult mozdulatsorok közül akadnak stílszerűbb, fineszesebb, illetve vérszomjasabb megoldások is. Egyeseket könnyebb kivitelezni, másokhoz akár hét-nyolc gomb egymás utáni gyors lenyomása is szükséges,
ami azért nem könnyű nyomás alatt, éles harci helyzetben, miközben döglégyként repül ránk a fenekedő ellenség. Szóval a megannyi harci kombó közül ki-ki kiválaszthatja azokat, amelyekkel épp felszalámizná a démoni figurákat Tokió sötét utcáin. Akárhogy is, egy irtóra élvezetes és komplex harcrendszert építettek a játékba, amelyet felületesen is jó átélni, de elmerülni is irtó király benne akár hosszú tízórák gyakorlása, kaszabolása révén.
A játék továbbra is nagyon technikás, amely bár igazán jutalmazza a támadó játékstílust, a védekezés és támadás együttes dinamikája azért igen fontos. A gombnyomkodás nem elég, tudatos kombóhasználat, ellenfélviselkedés-olvasás, reagálás szükséges a nehezebb szinteken...
De persze olykor jobb, ha az ember nem gondolja túl, csak elengedi magát, és hagyja, hogy a harci flow és a gombok kusza kombinációjának lenyomása magával ragadja.
Az irányítás, a harcrendszer és a játékmenet ismerős lehet a korábbi részek rajongóinak, kicsit olyan, mintha a Ninja Gaiden 2 közvetlen folytatása lenne. A harc továbbra is gyors, brutális és technikás. Kombók, fegyverváltások, ultimate támadások, na és a jó öreg végtaglevágások és kivégzések is visszatérnek, miközben a vér olykor megállás nélkül fröccsen a képernyőre.
A stílusos harc, a magas ügyességi plafon és a brutális látvány miatt sokan érezhetik majd úgy, hogy ez az a Ninja Gaiden, amire 2008 óta vártak.
A fejlesztők még két neves japán kardkováccsal is összefogtak, hogy a való életben is megalkossák Ryu Hayabusa legendás Dragon Swordját és a Yakumo Takeminakatát... nos, remek munkát végeztek.
Egyébként meg ahogy barangolunk a kegyvesztett, komor tokiói sikátorokban a háttérben dübörgő akciózenére a kurvára elszánt karakterünkkel, akinek arca és teste folyamatosan vérben fürdik... nos, az azért igencsak ott van.
Hozza magával azt a neo noir életérzést, amit a popkultúrában a Pengéhez vagy Max Payne-hez hasonló zűrös figurák cipelnek a képregény- vagy mozivásznakra, miközben próbálják elhozni a kiábrándult, romlott világ végső békéjét némi aprítás révén.
A játék grafikailag igen faszán fest, remekül fut, és reszponzivitás terén sem tapasztaltunk semmi gondot. A játék cyberpunk látványvilágához és sötét hangulatához remekül smakkol a vörös árnyalatokban izzó menü, amely Mátrix-szerű pixelesővel és ambient zenével tarkítja a feszült, stílusos légkört.
A Ninja Gaiden 4-gyel nagyjából húsz óra alatt lehet végezni. A fejlesztők azt ígérték, hogy a játék megőrzi legendás nehézségét – az ilyen szintű kihívásokra ott van a Master Ninja mód –, de azért gondoltak az átlagfelhasználókra is, akik még hard fokozaton is tisztességesen boldogulhatnak, bár igaz, utóbbi azért megdolgozza, helyenként rendesen elfárasztja az embert.
Aki szereti azt, ha lelke van egy játéknak, akinek fontos az, hogy kötődjön érzelmileg egy alkotáshoz, és beszippantsa a csodálatos sztorija vagy az életszerű események gondosan felépített láncolata, az felejtse el a Ninja Gaiden 4-et, meg úgy az egész szériát.
Akit viszont vonzanak az úgynevezett egyéjszakás kalandok, a féktelen csapatások, a reggelig tartó rave-partik, aki szeret elköteleződés nélkül tombolni ellentmondásos neo noir hősök társaságában rengeteg vérrel és levágott fejjel fűszerezve egy erre tökéletesen alkalmas disztópikus nindzsavilágban, és akinek Keanu Reeveshez hasonlóan örökös életcélja megmenteni ezt az elbaszott világot jó sok hentelés árán, nos, annak ez egy bizony jó kis játékélmény lehet.
(Fotók: Platinum Games, Xbox Media Portal)
