Az Elrabolva 2008-as első része a szerény költségvetés ellenére szépen kaszált a pénztáraknál, kielégítette az akciófilm zsáner szerelmeseinek igényeit, sőt, a fiatalok körében is népszerű lett, még mém is lett a telefonáló Liam Neesonból, aki nem sok jót ígér a lányát túszul ejtő fiatalembernek (lásd fentebb). És azt a fickót, aki jediket nevel, magát Batmant tanította ki, illetve (valószínűleg) farkasokat vacsorázott a Fehér pokol-ban, tényleg nem tanácsos felbosszantani.

A második rész mozikba kerülése a box office eredmények ismeretében picit sem meglepő, ahogy az sem, hogy a folytatás olyan lett, mint az iPhone 5. Csaknem teljesen ugyanolyan, mint elődje, de esetünkben nem mindenből egy picit több, hanem mindenből egy picit kevesebb jutott. Összecsapottabb a forgatókönyv, nincsenek olyan jól kipofozva az akciószekvenciák, nincs különösebb logika a cselekményvezetésben, sőt, a jó öreg „tegyük a sztorit más városba, és hátra is dőlhetünk” poént is elsütötték az alkotók.

De hát aki logikát és szövevényes sztorit vár egy ilyen mozitól, az rossz helyen kopogtat, mivel az Elrabolva sikerének titka pont az egyszerűségében és rusztikus stílusában rejlett. Hősünk ugyanis megy, lát és csontokat tör, amíg el nem jut a lányához – aki nem szereti, ha egy akciófilm túl cizellált, az itt igazi kedvencre találhatott.

A történet szerint most Isztambulban, Európa és Ázsia határvárosában zajlik a csihi-puhi, ahová albán susimelegítős tanyasi gengszterek gurulnak be lyukas kipufogójú merdzsóikon, hogy bosszút álljanak azon hozzátartozóikért, akik korábban lelkiismeretesen adták el az elrabolt nyugati kiscsajokat narkós örömlánynak, amíg nem jött ez a barbár igazságosztó és nem pusztította el őket Párizs mocskos negyedeiben.

Közben Bryan Millséknél épp megint összejövőben van a család, de sajnos nem a török teakülönlegességek szürcsölése lesz a legizgalmasabb része kis kiruccanásnak, a papa ugyanis kénytelen megint mészárolni, hogy megvédje a família női tagjait. Szerencsére ezúttal lánya sem nézi tétlenül a történéseket.

A Bourne-filmek képi világát idéző vágás persze megint jelen van, a hatodik x-et is behúzó Liam Neeson még mindig meglepően hiteles, ugyanis nem keménykedik, simán kemény, az üldözések látványosak, Isztambul tulajdonságait sikerült egész jól kihasználni, a kiscsajt alakító Maggie Grace is több szerepet kapott… ez mind szép és jó. Ami nem jó, hogy Luc Besson és Robert Mark Kamen forgatókönyvírók szemmel láthatóan nem sokat pöcsöltek azzal, hogy alaposan kidolgozzák a scriptet.

Nem jó, hogy teljesen pofátlanul lenyúlták a Drive soundtrackjének egyik jellegzetes dalát (a Real Hero is felcsendül, de csak idézet szinten – ezzel nincs is gond), és az sem jó, hogy a rendező, Olivier Megaton nem tudott semmit hozzátenni az egészhez, bár az ijesztő filmográfiát (A szállító 3, Colombiana) maga mögött tudó franciánál annak is örülhetünk, hogy nem cseszte el azt, ami legalább leírva jó volt.

Némi lélektani árnyalást vélünk felfedezni a bosszúálló főnök megformálásánál, de ezt is csúnyán bebukták az alkotók, mivel a klisék kliséjét sikerült elcsattantani Penge Borisz Murad Krasniqi (Rade Serbedzija) figurájával. Végül az is mellélövés, amibe sok hasonló akciófilm is belefut: az egész játékidő alatt olyan pörgős a film, hogy a végére nem tudnak fokozni, csak halmozni, amitől a finálé egy unalmas golyózápor lesz.

No de ahogy korábban is említettük, ezt a filmet nem ízlelgetni kell, hanem hagyni, hogy végigszáguldjon rajtunk, és erre a célra remekül megfelel. Vagyis aki pont a nyílegyenes sztori miatt csípte az első felvonást, az most sem fogja elrabolt pénznek érezni, ami a mozi kasszájánál vándorolt ki a zsebéből.

Nézz meg egy részletet az Elrabolva 2-ből a Playeren, friss filmekért pedig olvasd a Movie Playert! A legfrissebb cikkekért pedig kattints ide!