Európában még javában dúlt az első világháború, amikor az óceán túlfelén egy német származású szélhámos eldöntötte, hogy többek között magát Henry Fordot is meg fogja kopasztani. Nagy vállalás, sok köszönet nem is volt benne, de legalább epikus sztori kerekedett belőle.
A főhőst Louis Enrichtnek hívják. Nem csoda, ha a nevére nem kapod fel a fejed, hiszen az ember tipikusan egyslágeres előadó, így a nagy mutatványon kívül túlzottan sokat nem is jegyzett fel róla az utókor. Tudjuk, hogy 1846-ban német szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Farmingdale-ben, Amerikában. De hogy mivel ütötte el az idejét 70 éves koráig, az már a múlt homályába vész. Feltételezhető, hogy a suliban szorgalmasan jegyzetelt technika órán, de a kémiát taglaló tanárnéni szövege már annál inkább untatta.
Állítólag 1903-ban már akadtak problémái a hatóságokkal csalás és egyéb bűncselekmények miatt, de pontos részleteket még a századelő kutakodó riporterei sem tudtak kideríteni róla. Az újságok először feltalálóként, majd néhány év elteltével csalóként aposztrofálták. Nem rossz karrier egy nyugdíjastól, ugye?
Henry Ford csak egy kicsivel úszta meg
1916 áprilisában Enricht egy kedves hangú levelet írt Henry Fordnak, melyben arról értesítette a nagynevű feltalálót, a mai Ford ősatyját, hogy sikerült létrehoznia egy olyan anyagot, melyet sima csapvízzel összekeverve a benzinhez hasonló folyadék jön létre. Emberünk ráadásul még azt is kiemelte, hogy az egész végtermék gallononkénti ára alig haladja meg a két centet.
Mivel Ford ekkor saját maga is több tudóst pénzelt a világháború miatt vészesen dráguló benzin helyettesítésének megoldására, azonnal felpattantak a dollárjelek a szeme előtt, és néhány nap múlva már Enricht szülővárosában figyelte a rejtélyes anyag premierjét. (Azért előző nap még beiktatott egy golfozást egy Long Island-i pályán, hogy mégse hagyja ott hiába Detroitot.)
A farmingdale-i bemutató elég látványos lehetett. Enricht megkérte a jelenlévőket, hogy vizsgálják meg az ott parkoló járművet, majd adjanak neki egy vödör vizet. A vízbe aztán belecsorgatott valamiféle zöld színű folyadékot és alapos összekeverés után az egészet beletöltötte a gépkocsiba. Csodák csodájára az autó beindult, arról pedig, hogy éppen nem benzint zabál a motor, a szemtanúk szerint csak a kipufogóból kilövellő füst mandulamaghoz hasonló szaga árulkodott. Enricht különösebben nem kommentálta a dolgot, csupán annyit mondott, hogy az egyik összetevő égésterméke a fura szagú gáz, a pontos összetételt pedig nem árulja el, amíg az ügyvédje nem szabadalmaztatta a találmányt.
Fordot sem ejtették a fejére; ugyan lepakolt 10 ezer dollár előleget hősünk elé, ám azzal a feltétellel, ha a bemutatót Detroitban ellenőrzött körülmények között napokon belül megismétli. Ez lehetett az a pont, amikor a feltaláló inkább visszavonulót fújt, és arra hivatkozva passzolta vissza a pénzt, hogy kapott egy jobb ajánlatot.
Emberünk túlságosan nem esett kétségbe, hanem elkezdett házalni találmányával, és százezreket szedett össze különböző befektetőktől. Állítólag a Maxim fegyvergyár fejeseit is levette 100 ezer dollár előleggel, amit később persze Hiram Maxim határozottan cáfolt. Ennek a balhénak is sokáig az volt a sorsa, mint a legtöbb rafinált átverésnek:
a sértettek szégyellték a dolgot, és inkább hallgattak.
Persze egy ekkora bizniszt, mint a kétcentes benzin, nem lehetett túl sokáig periférián tartani, főleg miután a National Motor Power Company is beszállt a ringbe 1918-ban. Mivel Enricht „ügyvédje” még addigra sem tudta elintézni a szabadalmat – mindig akadt további tennivaló a találmánnyal, ugye –, ezért az országos cég a hatóságok elé vitte az ügyet.
Júniusban a cég képviselője egy bírósági végzést lobogtatva kinyittatta a széfet, melyben állítása szerint a találmány dokumentációját tartotta hősünk. A széfben személyes iratokon kívül legfeljebb egy rémült pókfamíliát találhattak, de emberünknek erre is volt válasza:
Minden, ami a formula összeállításához kell, itt van a fejemben.
A poén, hogy még ebből sem kerekedett országos balhé, csupán arról kezdtek beszélni tudományos körökben, hogy Enricht szmötyije valószínűleg olyan anyagokat tartalmaz, mely durván károsítja a motor szerkezetét.
Futottak még
Ez a drága ember a trükkjével nem maradt magára, hiszen ennek az átverésnek a múlt században számos követője akadt. Először például még 1917-ben – tehát Enrichttel szinkronban – tornázta fel a vérnyomását jó néhány olajipari szakembernek egy John Andrews nevű tengerész, aki többször is bemutatta, hogy egy rejtélyes fehér porral a vízből képes benzint csinálni. Miután levett néhány befektetőt, egész egyszerűen visszament Kanadába, ahol jelentkezett szolgálatra a flottánál.
Az ’50-es, majd a ’70-es években egy Guido Franch nevű csaló haknizta végig Amerikát ugyanezzel a trükkel, de őt végül sikerült beültetni a hűvösbe. Hihetetlen, de legutóbb 1996-ban egy indiai ültetvényes, Ramar Pillai szedett be kellemes összegeket azzal, hogy feltalált egy olyan növénykeveréket, mely a vizet üzemanyaggá változtatja. Úgy tűnik, hogy még negyed évszázaddal ezelőtt is lehetett hülyíteni ezzel embereket.
Az első benzines csaló végzete
Enricht egészen 1922-ig sikeresen turnézott ezzel a trükkel. Hogy hány befektetőt rövidített meg, azt pontosan nem tudjuk, de Henry G. Baehr személyében emberére akadt. Ez az úriember ugyanis a befektetett háromezer dollárját egy kicsit hiányolta a családi kasszából, és feljelentette hősünket. Hat év alatt Enricht már némileg finomította a sztorit, és a legutóbbi verzió szerint már egy olyan gépen dolgozott, ami egy tonna közönséges tőzegből képes 460 gallon benzinhez hasonló folyadékot facsarni.
A csalássorozatnak aztán a Baehr feljelentése alapján indult per vetett véget. Az eljárást levezénylő Louis J. Smith bíró sem volt elveszett ember, és gyorsan lefoglalta a „kísérleti stádiumban” leledző masinát, melynek alapos vizsgálata után bizonyítást nyert, hogy bár a szerkezetbe felülről szorgalmasan tömködték a tőzeget, a végterméket a gép már egy földalatti tartályból szivattyúzta. Az is kiderült, hogy Enricht a befektetők pénzét, úgy ahogy volt, felélte vagy elkártyázta, így az eddigre 76 éves aggastyánnak a bíróság kiosztott hét év szabadságvesztést, amit a hírhedt Sing Singben hajtottak végre.
Enricht ezután nem sokáig bámulta a falakat, hiszen megromlott egészségi állapota miatt néhány hónap múlva feltételesen szabadlábra helyezték, de ekkor már a szabad levegő sem segített. Louis Enricht kalandos éveinek 1923-ban lett vége, amikor valamilyen gyors lefolyású betegség ledöntötte őt a lábáról, majd el is vitte a másvilágra.
(Kiemelt kép: Getty Images)
Ez is érdekelhet: