A Szex és New Yorkot lehet szeretni és lehet utálni is, egyvalamit viszont nem lehet eltagadni tőle: hogy a maga idejében elképesztően vagány dolog volt. Én nem akkor néztem a sorozatot, mikor ment még tévében, hanem évtizedekkel később, az első covidhullám alatti nagy karanténban kezdtem neki. Anno nagyon nem volt szimpatikus a bölcsészérzetű lelkemnek, hogy négy, csiricsárén öltözött New York-i nő picsog a szexről, de úgy döntöttem, hogy most úgyis annyi időm van, adok neki egy esélyt.

Az első két évad elképesztően bomba. Az 1998-as és 1999-es New York-i életérzésért már önmagában full megéri megnézni: a zenék, a klubok, az akkori stílus és ruhák, meg úgy általában az az érzés, hogy ezt a sorozatot olyan emberek készítik, akik élnek-halnak New Yorkért, abszolút viszi a hátán a sorozatot, amihez hozzájön az a vagányság és tabudöntögetés, amit a szereplők és viszonyaik ezekben az évadokban odatesznek.

A 2004-ig tartó, utolsó három évad – kisebb felívelésektől eltekintve – eléggé lefelé ment szerintem, mert a hangsúlyok a vagányságról áttevődtek a teljes felszínességre (a filmek pedig nettó tragikusak, különösen a második nagyon kínos), úgyhogy elég vegyes elvárásokkal láttam neki az És egyszer csak...-nak.

A sorozat alatt végig az volt az érzésem, hogy fogalma sincs, mit akar mondani.

Egyrészt elkezdi nagyon erőltetetten belevinni a PC-érzékenyítés szálat: többek között lesz egy fontos nembináris karakterünk, egy tolószékes mellékszereplőnk, egy saját identitását keresve magát átnevező tizenévesünk, egy teljesen ciszheteróból leszbikussá-valami nagyon mássá átalakuló főszereplőnőnk, egy bevándorló új barátnőnk, egy transzgender-zsidó szálunk.

Ezt az érzékenyítés-belevivést ismerjük eléggé az elmúlt évekből, viszont ami nagyon furcsa ezzel kapcsolatban az És egyszer csak...-ban az az, ahogy ezzel maga a sorozat és a fő karakterei bánnak. Egyes megszólalásokból ugyanis teljesen azt lehet érezni, hogy

a főszereplők sem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel a rommá píszísített New Yorkkal; hogy valahol dinoszauruszoknak érzik magukat ebben a gender- és mindenérzékeny világban, ami nagyon különbözik attól a New Yorktól, amiben ők huszonöt éve laktak, lettek szerelmesek, szexeltek, buliztak, padlóra kerültek, majd felálltak – éltek.

Azonban nem végig érezzük ezt, mert más és más megnyilvánulásaikból pedig az jön ki, hogy ők is egyetértenek és részesei ennek a megváltozott világnak.

Mindeközben pedig ott vannak a Szex és New York olyan elemei, amelyek ezzel az érzékenységvilággal teljesen nem állnak egy csillagzat alatt, de mégis elemileg tartoznak a sorozathoz: az elképesztő ruhavásárlás és megaköltekezés felesleges dolgokra olyan márkáktól, amik full nem tudatosak; hogy dizájner magassarkúban kell elmenni jótékonysági festésre; hogy senkinek nincs semmilyen pénzügyi/lakhatási/akármilyen materiális problémája (igen, én is egy újságíró vagyok a sok közül, aki heti egy cikkből vagy egy podcastből fenntart egy manhattani luxuslakást), és úgy általában azok a zsánervonások, amelyekért annyian szerették és támadták egyszerre a Szex és New Yorkot.

Akkor most mit akar mondani az És egyszer csak...? Ott van a woke-kvóta; igen, hozzuk a mindenféle bőrszínt, származást, gendert, píszít és a többit – de a sorozat készítői mintha semmit nem tudnának kezdeni ezzel az egésszel, csak odateszik, mint akik hosszú évekért bűnhődnek ezzel a pótlással.

A szereplőkkel tulajdonképp nem történik meg a változás; semmi igazán tabudöntögető nincs a sorozatban, a karakterek csak ott vannak, hogy ott legyenek, és épp azokról a problémákról nincs szó, amelyek elég nagy ziccerkihagyásnak érződnek: például a szex milyenségéről az ötvenes-hatvanas éveiket taposó nők szemszögéből, vagy arról, milyen a mostani New York (az érzékenyítésen túl).

Néha megvillan egy-egy komolyabban vehető szál vagy olyan választások és utak, amelyek egy kicsit gondolkodásra késztetnek – ha ezekre több hangsúlyt fektettek volna az írók, talán egy mélyebb és vagányabb, őszintébb és saját magához sokkal hűségesebb folytatássorozat is lehetett volna az És egyszer csak...-ból.

Így viszont itt van egy, a woke-ságtól megrogyott és önmaga egyéniségével meghasonlott dolog, ami sem a régi Szex és New Yorkot szeretőknek nem tudja megadni, amiért nagyon bírták, sem pedig az új generációnak nem tud újat nyújtani, mert ahhoz igazából, a lelke mélyén nem elég woke, és az eltúlzott sztereotípiák kereszttüzében nem is érti, miről beszél.

Azt nem tudjuk, hogy vajon Samantha vitte-e magával Londonba teljesen azt a vagányságot, azt a szexet és New Yorkot, amitől élt ez a sorozat – de ha igen, akkor egy esetleges, következő folytatásra kérnénk szépen vissza, mert ez egy újkollekciós Jimmy Choo-ban vagy Manolo Blahnikban sem fog megállni a lábán.

(Fotók: Getty Images)

Ez is érdekelhet: