Szeretem a thrillereket, pláne, ha krimis beütésük is van a borzongatás mellett. Két nagylánnyal meg egy feleséggel a háztartásban elég edzett vagyok, hogy még a feminin-bánatos-depressziós-tragikus jellegű, nős rejtélyes, illetve rejtélyes nős thrillerek érzelmi része is érdekeljen és lekössön. Valamelyest, legalábbis. De már pont kezdett egy kicsit tele lenni a tököm ezekkel. Nem a minőség, sokkal inkább a mennyiség miatt.

Lányok és nők az ablakban, a vonaton, a kísértetjárta házban, megszakadt terhesség, válás vagy családok elvesztése után, akik boron és/vagy dilibogyókon élnek, ezért nem hisz nekik senki, amikor látnak egy gyilkosságot, egy gyilkost, őket akarják meggyilkolni vagy ilyesmi. Aztán pedig, na ugye, hogy igazuk lesz! A teljesség igénye nélkül néhány példa minderre: ez meg ez meg ez, de főleg ez. És akkor jött a Netflix, és kimondta helyettem: ez már tényleg sok. Már nekünk is sok, pedig mi csináljuk ezeket! Szóval ideje mindezt kiparodizálni!

Ideje éppen lett volna, csak nem sikerült. Egy jól időzített és jól megcsinált filmes műfajparódia hatalmasat bír ütni. Ha tényleg jól sikerül, gyakran mélyebben bevésődik, mint azok a filmek, amiket kifiguráz. A mi kárörvendős-cinikus kelet-európai mikroklímánkon pedig aztán végképp örökös kultúrelemmé képes válni egy-egy ilyen. Főleg, ha még a fordítás, illetve a szinkron is jó, és pár szállóigét is sikerül beleplántálnia a kollektív magyar sírva mulatós köztudatba.

A jó fordítások, jó szinkronok korának már régen vége, én viszont szerencsére megtanultam angolul az Airplane vagy a Nagyon különleges ügyosztály ideje óta. Ráadásul amilyen öreg vagyok, már a brit illetve amerikai életérzésből, kultúrából is felszedegettem annyit, hogy teljes átéléssel bírjam nézni eredeti nyelven, az eredeti utalások nagyját is felfogva a brit és amerikai filmeket, sorozatokat és a paródiákat is. Zabálom is ezeket két pofára, amióta van Netflix.

A covidos időszak egyik legemlékezetesebb találata volt a házimozi-szolgáltatónál a négyévados, kerekre lezárt The Good Place, egy bizarr túlvilági létről és némely egyebekről szóló remek sitcomsorozat, amit családostul röhögcséltünk végig. Ebben ismertem meg Kristen Bellt, és elsősorban miatta indítottam el pár napja a, nagy levegő: The Woman in the House Across the Street from the Girl in the Window, szóval A Nő a Házban az Utca Szemközti Oldalán a Lánytól az Ablakban című valamit. És igen, a másik ok, ami miatt elindítottam, a cím volt.

Üres, bugyuta és unalmas. A nyolcrészes szériát úgy a negyedik rész feléig bírtam, akkor jöttem rá, hogy ebből sajnos tényleg nem lesz semmi. Az ötlet zseniális, az időzítés tökéletes, a megvalósítás – nulla. Nem tudom, hogy ennek a bátortalanság vagy csak simán a fantáziatlánság az oka, de ez a műfaj-, illetve stílusparódia a nyomába se ér a legendás műfajparódiáknak. Igazából meg se próbálja.

Pillanatok alatt elpukkan az összes petárda, és azok se szólnak nagyot. Feltűnik a színig töltött óriási vörösborospohár meg az ikonikus amerikai szomszédolós casserole-tál, illetve pár doboz antidepresszáns újra meg újra meg újra. Mi pedig értjük, hogy igen, ezek azok a túltolások, ami miatt már unjuk a műfajt, de mikor fogunk végre nevetni?

Nem fogunk, egészen a végéig nem, mondja egy kollégám, aki végig nem hitte el, hogy ez ennyi, és megnézte mind a nyolc részt. Na sebaj, a Netflixnél belefér, hogy időnként valami nem sikerül, és nálam is, hogy hatból-nyolcból egyszer pont beleválasztok egy ilyenbe. Lelkesedésem ennek ellenére töretlen: várom Kristen Bellt valami újban, ami megint vicces és jó lesz!

Nézd meg inkább ezt, ha még nem láttad – ez máshogy nem vicces: