Onnan tudod, hogy ez nem a nagy bulik nyara volt, hogy ez a négy lemez tarolt hatalmasat a nyáron. Taylor Swift, Alanis Morissette és Lianne La Havas nem táncoltatni akarnak. Péterfy Bori sem mindig.

Taylor Swift – Folklore

Taylor Swift nem akart lemezt készíteni, aztán mégis összejött egy a karantén alatt. Öt hete vezeti vele a Billboardot. De tényleg annyira jó? Az a helyzet, hogy igen. Lehet ám habzó szájjal utálni ezt a nőszemélyt, de valahogy mindig kiderül, hogy nem érdemes. Most épp azt bizonyítja be, hogy ért ő ám tényleg a rádiókból kifolyó popslágerekhez, de odabent mégis sokszor egy jóval szelídebb szív dobog, ami nem engedte el teljesen a countryt és úgy nagy általánosságban a folkot.

Ez a Taylor Swift-album ugyanis nem hangos, nem tündibündi vagy rosszlánykodós, simán csak szép. Egy remek dalszerző lemeze, aki időközben teljesen felnőtt. Simán odaáll mellé Aaron Dessner a The Nationalből, aki a lemez nagy részén producerként és dalszerzőként is ott van, pont úgy, ahogy a szokásosan Swift mellé szegődő Jack Antonoff, de Justin Vernon és a Bon Iver is bőven idefér, és nem azért, hogy legyen egy olyan featuring az albumon, amitől az is felhúzza a szemét, aki szerint Taylor Swift még mindig egy idegesítő kislány.

A Folklore ugyanis egy elképesztően tiszta, csendes, melankolikus és szép lemez, nincs olyan pillanata, ami ne tűnne őszintének, és bár nincs rajta menetelés és tánc, minden egyes dallama tipikus Taylor Swift-szerzemény. A szövegek viszont mélyebbek, és itt a nagy mutatvány. Nem csak azért érettebb bárminél, amit ez a nőszemély kiadott a kezei közül, mert most zongorára és akusztikus gitárra hangszerelte a dalait, hanem azért is, mert sokkal érdekesebb szövegeket ír. Meglepően ambiciózus, ha úgy vesszük, konceptlemez ez ahhoz képest, hogy viszonylag gyorsan írta meg, de így történt, és talán pont a nagy leállás kellett ahhoz, hogy egy ilyen az eddigieknél sokkal befelé fordulóbb lemez megszülethessen.

Szóval igen, ez a lassú, de megkapó lemez nem véletlenül sokak szerint az év egyik legjobbja. Egy pocsék év szép mementója, személyes érintettségű sztorik kreatív feldolgozása, és bebizonyítja, hogy a karantén néha az emberből ki tudja hozni a legjobbat. Nem azt mondom, hogy többször legyen karantén, de néhány ilyen lemezt még meghallgatnánk Taylor Swifttől.


Lianne La Havas

Mire Lianne eljutott tavaly a Sziget Nagyszínpadáig, már zsebében volt egy Mercury, egy Brit Awards-díj, játszott a Coldplay előtt az A Head Full of Dreams turnén, kihozott két lemezt, amelyek közül az elsőt az iTunes az év albumának választotta, 2014-ben pedig Prince a nappalijában adott koncertet, az Art Official Age-lemezén pedig elég sokszor elő is kerül. Egyesek azt mondják erre: karrier. De hogy Lianne La Havas mi az úristent tud még felmutatni 2020-ban mindezek után, azt még maga a jóisten se tudta, pláne, hogy egy cím nélküli albummal került elő, ami ugye mindig valami személyeset, valami erős öndefiníciót jelent.

És tényleg. A Lianne La Havas-album konceptlemez lett, egy kapcsolatról szól egészen az első pillanataitól az utolsóig, melyet mit ad isten, La Havas egy szakítás után írt meg. Ahogy az előző lemezeken, úgy itt is Matt Hales, azaz Aqualung segített neki a dalok összepakolásában, Havas azonban jobban részt vett a melóban, nem engedte annyira át az irányítást, mint az előző lemeznél, a Bloodnál, amit nem is annyira szeret.

Ezt a lemezt viszont van miért szeretni. Egyrészt vastagon érezni rajta Prince és Joni Mitchell hatását, másrészt az egész annyira könnyed és éteri (és nem csak Lianne énekstílusa miatt), ahogy soullemez csak nagyon ritkán tud lenni. Olyan, mintha nem is 2020-ból, hanem évtizedekkel ezelőttről érkezett volna, füstös, sötét, mély, csak hát nehezen fért volna fel egy régi lemezre Radiohead-feldolgozás, a Weird Fishes, amiért megint csak jár egy hatalmas taps, hiszen sikerült a feldolgozással átértelmezni és másképp csodálatossá tenni Thom Yorkék dalát.

Lianne La Havas megcsinálta 2020 egyik legjobb lemezét, szóval teljesen fogja meg azt a gyeplőt legközelebb is, főleg, ha olyan dalokat hoz össze, mint itt a Please Don’t Make Me Cry vagy a Read My Mind. Szakítás azért ne legyen miattuk, ha meg lehet oldani.


Alanis Morissette – Such Pretty Forks in the Road

Alanis Morissette előző lemeze 8 éve jött ki, ez barátok között is bőven elég ahhoz, hogy az embert elfelejtsék. Ennek a nőnek viszont olyan a múltja, hogy egyszerűen nem lehet elfelejteni. Főleg a harmadik és a negyedik albumát. Nem, nem az első kettőt, az a viszonylagos ismeretlenség ködében tűnt el, de aztán 1995-ben megjött a Jagged Little Pill, és az Ironic kilőtte őt az MTV-generáció lieblingjei közé. Onnan meg már csak lejjebb van. Legalábbis általában. Hazudnék, ha azt mondanám, emlékszem bármire is Alanis 2012-es Havoc and Bright Light című lemezéből a mindent vivő sláger, a Guardianen kívül, a mostaniból viszont már első hallgatás után is jóval többre emlékszem.

A Such Pretty Forks in the Roadnak jót tett a 8 évnyi kihagyás. Alanis ennyi év alatt elég nagy utat járt be, volt miről írnia, fájdalomról és szépségről is, de főleg fájdalomról, hiszen szülés utáni depresszióval küzdött, az ilyesmit pedig jó, ha kiírja magából az ember. Hát Alanis kiírta. Főként a Diagnosisban, de ott van a Reasons I Drinkben, a Nemesisben vagy a lemezt nyitó Smilingban. Egy kicsit mindenben.

Pont ettől szép, személyes és olyan régimódi ez az Alanis Morissette-album. Még akkor is inkább a régebbi lemezek közelébe ér, ha zeneileg nem mindig annyira emlékezetes, de jobb, mint bármi, amit az utóbbi két lemezen összehozott ez a nőszemély. Nagy klasszikusok nem kerültek rá, de egyáltalán nem kellemetlen, és annyira hiányzott már egy valamennyire is rendben lévő Alanis Morissette-album, hogy ezt is úgy falja az ember, mintha legalább 20 éve nem jött volna ki lemeze. Majd jövőre meghallgatjuk élőben is az Arénában. Ugye?


Péterfy Bori & Love Band – Szikra

Vannak olyan lemezek, amiket ha felraksz, azonnal elindul a fejedben egy film. Na Péterfy Bori és a Love Band új lemeze pont ilyen. Egy nem létező film soundtrackje. Egy mocskos kémfilmé, egy femme fatale-mozié, egy vígjátéké, akcióorgiáé. Tényleg benne van minden. Mintha Boriék úgy írták volna, hogy fogtak egy rakás filmes stílust, és mindegyikhez írtak volna egy dalt. És ez baromi jó.

A Szikra ugyanis tele van remek dalokkal, amik beindítják a mozit, ha akarod, ha nem. Képtelenség háttérzeneként hallgatni. Nem lehet közben melózni. Nem lehet közben beszélgetni. Figyelmet követel magának. És kicsit tényleg úgy érzed magad, mint a Kéket vagy pirosat első sorában: „bárhova indulsz, én jövök szembe, nercbundában, fürdőköpenyben, platinaszőkén, barnán, feketén”. Bori mindent (is) tud. Bármi jól áll neki, és ezen a lemezen aztán tényleg mindent (is) kipróbál.

A Száz fényév nagyjából az év magyar bulislágere lehetne egy blockbusterből, a Nem ma egy jövőbeli magyar kémfilm végefőcíme, amiben persze Bori akár el is játszhatná a főhőst, az A Nap felé egy valamikori akciófilm nagy akciójelenete előtti közvetlen soundtrack, a Ki tartja az égboltot feléd lehetne az első magyar sci-fi-western betétdala. És mindegyikben látod Borit. Mert mindegyik ő. A táncos Szikra és a borongós Meteor is. És annyira jó, hogy van egy olyan sokoldalú nő, aki sosem unalmas zeneileg sem, és mer mindig valami mást művelni. Szóval nem, nem most unsz rá a Péterfy Bori & Love Bandre. Ezeket a filmeket viszont egytől egyig le kellene forgatni.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.