A vesszőből font ember

Ijesztő magyar címeket nem csak mostanában adnak, ezért maradjunk szépen az eredeti The Wicker Man-nél. Robin Hardy rendező neve talán a legtöbb ember számára ismeretlenül cseng, ami nem csoda, mivel ezenkívül mindössze három darab filmet rendezett, melyek közül a legutóbbi The Wicker Tree ráadásul az 1973-as debütálás folytatása (további érdekesség, hogy az idős direktor most tervezi trilógiává bővíteni a sorozatot egy új opusszal).

A bemutatkozása azonban olyan erősre sikerült, hogy a műfaj történetének egyik leginkább rendhagyó alapmozija lett, amit neveztek már a horror Aranypolgár-ának is, és amely fényes nappal kreál olyan hátborzongató hangulatot, amely más alkotónak sötétben sem menne. A híres finálét mindenesetre biztos az is látta már, akinek nem volt szerencséje az elejétől megnézni az isten háta mögötti pogány faluban nyomozó rendőr rútul végződő históriáját.

Engedj be!

A skandináv krimi újkori világsikerének árnyékában egy különösen nyomasztó rémregény is napvilágot látott John Ajvide Lindqvist tollából, aki egy sivár svéd külvárosba helyezte visszataszító meséjét egy gyerekvámpírról, kisfiú barátjáról és beteges környezetükről. Bár a film sokat finomított a rendhagyó vámpírsztorin, azért így is van benne elég sokkoló jelenet: például az élő ember vérének lecsapolása, vagy a vízbe hulló kitépett végtag látványa azért megragad a retinákon.

De a film igazi érdekessége nem is ez, hanem hogy egyszerre sokkoló és bájos, egyszerre ijesztő társadalomkritika és megható történet a tiszta gyerekszerelemről. Mintha valaki egy szívecskét rajzolt volna egy nagy tócsa alvadt vérbe.

Mártírok

Az ezredforduló után elterjedt a ”francia új hullám” kifejezés, amivel a kritikusok nem Godardékat akarták újra megtisztelni, hanem valami gyűjtőfogalmat kerestek azoknak a szokatlanul drasztikus horroroknak, melyek a franciáknál készültek az utóbbi években. Bár vannak véresebb és nagyobb felhördülést kiváltó mozgóképek is ebben a filmes áramlatban, a Mártírok mégis ezen trend talán legerősebb darabja, amely egy adott pontig már-már nevetségesnek tűnik azzal, ahogy a durvulást halmozza, de a film végén olyan csavart kapunk, hogy köpni-nyelni nem tudunk, ugyanis annyira okos megoldás transzcendens vonalra terelni ezt a szadista sztorit.

Sajnos a magyar vetítőtermekbe nem jutott el a remek alkotás a korhatárbizottság besorolása miatt, amellyel elütötték volna a potenciális bevételtől a forgalmazót, de DVD-n beszerezhető a cucc. A műfaj rajongóinak nyilván nem kell elmondanunk, hogy kötelező menetről van szó.

Antikrisztus

A skandináv art horror mindig is erős volt, sőt, egyenesen innen eredeztethető maga a művészhorror (lásd: A halál kocsisa című némafilm), még a nagy filozófus, Ingmar Bergman is rendezett ilyen alkotást (Farkasok órája), ezért nem meglepő, hogy a nagy műfaj-zsonglőr, Lars Von Trier is nekifutott egy ilyen szösszenetnek, pláne, hogy már korábban is kísérletezett a zsánerrel A birodalom című minisorozatban.

Az Antikrisztus alaposan megosztotta a közönséget, amire a depresszív rendező csak az öklére tetovált „FUCK” felirat laza felmutatásával reagált. Persze néhány, a filmet ért vádnak van létjogosultsága, de tény, hogy minimum három olyan jelenet van benne, amit soha életében nem felejt el az emberfia, és az alkotó aktuális lelkiállapotának kreatív kivetítéseként is tökéletes a trieri életmű egyik újabb meghatározó mozgóképe. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy éles szexjeleneteket is bámulhat az ember a borzongás alatt.

Furcsa játék

Most utazzunk picit délebbre, és következzen egy olyan film, amelyben nincsenek szörnyek, vámpírok, csak két fiatal gyilkos, aki túltesz a Hidegvérrel párosán is, maga a mozi pedig a pszichothriller és a horror határmezsgyéjén billeg, de a hatása erősebb a nézőre, mint a komplett Motel-é, amelyben ötpercenként lefűrészelnek egy kiálló végtagot. A rendező, aki bemutatta a világnak a kínjában egy egész családot kiirtó párost, nem más, mint az a Michael Haneke, akinek életében nem volt egy boldog pillanata, és azt sem csípi, ha nézői ne adj' isten mosollyal az arcukon távoznak a teremből, és nem fontolják meg, hogy már a vécében felharapják legfőbb artériájukat.

A Furcsa játék egy elképesztően sunyi film, úgy vágja gyomorszájon a nézőt, hogy az még a stáblista után is csak nehezen bír felegyenesedni, tele van okos filmes fricskákkal, kikacsintásokkal… mintha a mi tűrőképességünkkel is furcsa játékokat űzne a direktor.

Suspiria

Hulljanak ránk is undorító férgek a mennyezetről, ahogy ebben a bájos filmben láthattuk, ha nem emlékezünk meg összeállításunkban az európai horror történetének egyik legmarkánsabb horrorvonulatáról, az olasz giallóról. A szokatlanul undorító, természetfeletti elemektől és kegyetlen gyilkosoktól hemzsegő filmeket olyan nagy rendezőegyéniségeknek köszönhetjük, mint Mario Bava, Lucio Fulci vagy Dario Argento – az utóbbi mester legsikeresebb filmje a Suspiria, amit sokan a szubzsáner leghatásosabb alkotásának tartanak.

A remek színezésű, emlékezetes filmzenét tartalmazó és sokáig az emlékeinkben kavargó pillanatoktól sem mentes mozit érdemes a lehető legjobb minőségben megtekinteni, ha szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy egy horror is képes esztétikai élményben részesíteni a befogadót. Már előkészületben van a Suspiria, vagy magyar címén Sóhajok újramelegített, természetesen amerikai változata. Jaj a világnak...

28 nappal később

28 nap alatt sok minden történhet: valakinek újra megjön a menzesze, kap egy állásajánlatot és munkahelyet vált vagy kómába esik, és távolléte alatt az egész ország megfertőződik egy gyilkos vírus által, amely vérengző zombivá változtat minden decens angolt. A Cillian Murphy által alakított főhős nem kap új állást, viszont szomorúan tapasztalja, hogy London teljesen kiürült, és aki mégis a városban tartózkodik, azt jobb lenne messzire elkerülni.

Az utóbbi években reneszánszát élő zombihorror egyik legerősebb darabja meglepő módon nem Amerikából, hanem Angliából származik, az elkövető pedig a majdnem mindig zseniális Danny Boyle, aki emlékezetes apokaliptikus víziót festett a vászonra.

A lakó

A lengyel származású Roman Polanski szépen végigriogatta a világot a ’60-as, ’70-es években zseniális paranoiahorrorjaival. A Rosemary gyermeke ugyan már Hollywoodban készült, de a lakástrilógiaként is ismert filmtriász másik két felvonása Európában, nemzetközi stábbal, köztük az Iszonyat francia főszereplőnővel, Angliában forgott, míg A lakó Franciaországban.

Kevés rendező mutatta be valaha is zseniálisabban az őrületet Polanskinál, aki annyi borzongást tudott bezsúfolni egyetlen lakásba, amire csak nagyon kevesen lennének képesek.  Legyen akár művészfilmekre szakosodott filmesztéta, akár réti rémfilmrajongó a néző, ebben a ritkán méltatott remekműben igazi kedvencre találhat.

Az Amíg alszol rendezője, Jaume Balagueró most egy remek pszichohorrorral lepett meg minket, de még elevenen él az emlékezetünkben a pillanat, amikor először mutatta be a fináléjában a nulladik számú pácienst, aki ijesztőbb, mint a másnapos Medveczky Ilona.

A kézikamerás found footage filmek egyik legjobban sikerült darabját bátran odapakolhatjuk polcunkon a Cloverfield és az Ideglelés közé, mert nagyon okosan használja ki a formátum adottságait, miközben egy percig sem idegesít minket, emellett a kétezres években rendkívül erős spanyol horror egyik legütősebb mozgóképét köszönthetjük benne, amely bármikor jól jön az Ördöggerinc vagy az Árvaház mellett, ha egy kis esti borzongásra vágyunk.

Szemek arc nélkül

Ez sem az a film, amitől nem fogsz tudni aludni és verejtékben úszva ébredsz majd, mégis olyan darabról van szó, amit magával visz az ember, akár egy életen át. A Szemek arc nélkül ugyanis egy francia lírai művészfilm egy rendhagyó őrült professzorral, és a testhorrorok identitásválsága is gyönyörűen benne van. Azért nyugi, van sokkoló jelenet is, ami a maga korában nagyon merésznek számított – a hosszasan bemutatott arcnyúzás például abszolút ilyen pillanat.

Georges Franju alkotása nem csak a francia filmtörténetben egyedülálló darab, nem véletlen, hogy egy rakás későbbi rendezőre is nagy hatással volt: a jellegzetes maszk például visszaköszön Carpenter Halloween-jében, de a legutóbbi Almodóvar, A bőr, amelyben élek is eszünkbe juttatta a darabot, ahogy John Woo Ál/arc-a is, amelynek galambos jelenete és a bőrátültetés is egyértelműen az 1959-es mesterművet citálja.

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
Így foglalj körültekintően szállást külföldön!
Az űrhajósok fényképezőgépe, avagy a Hasselblad története