- Miért kellett neked ez az egész Wellhello-ügy? Volt neked melód bőven, nem úgy tűntél, mint aki ki van éhezve valami másra.

- Azt éreztem kicsit, hogy ez a Fluor-dolog mint brand elfáradt, csomó sztereotípiát ölel át és hordoz, nem egy olyan skatulyába volt belehelyezve, ami már akkor sem volt igaz, amikor belerakták. Azóta pedig már pláne nem, mert időközben fel is nőttem.

- Mennyire nőttél fel?

- Magamhoz képest nagyon. Ezerszer határozottabb vagyok, és sokkal jobban irányítom a dolgaim, sokkal több nemet mondok, több mögöttem a tapasztalat. A média, az ismertség olyan tényezők, amikkel ha találkozol, nem fogsz tudni ugyanúgy kijönni belőlük, mint ahogy bementél, és ezt nagyon szeretem.

- De hogy lehet ezt jól csinálni? Általában ha bekerül az ember, akkor 90%-ban nagyon rosszul jön ki belőlük, de te mégis mindenből jól jössz ki. Még a filmedből is, amit egyébként nem láttak sokan moziban, ami nagy kár, mert jó film volt.

- Szerintem az én nagy szerencsém, hogy mögöttem van tíz év, amikor kitapasztaltam kicsiben mindent az undergroundban. Kapcsolatokat szerezni, konfliktusokat kezelni, megélni szitukat, megmenteni dolgokat, erről szólt minden. A filmnél egyébként összeestem, mert nyilván nem esett jól a sikertelensége, annak ellenére, hogy a kritikusok nagyon jókat írtak róla. Utólag az egyik legrosszabb döntésnek tartom a Fluor-projektben, hogy moziba vittük azt a filmet. Nem oda szántuk már az elején sem. Elég lett volna a YouTube-ra felpakolni.

- Tinisztároznak még?

- Már nem, de vannak, akik mai napig a Mizu-val azonosítanak. A Wellhellóért már a 18-34 közötti korosztály rajong leginkább, közülük is 60%-ban a fiúk vannak többségben.

- A mai tinik nem is értenék, mi ez a ’80-as évek-becsípődés.

- Igen, lehet, hogy már olyat mutatok, amit a fiatalabbak nem is értenek. Mondom ezt úgy, hogy ’87-ben születtem. A Wellhello nekem egyébként azért is izgalmas, mert arról álmodtam, hogy úgy tudjak építeni egy brandet, hogy az nem csak belőlem áll. Ez teljesen más ügy, mert az ember saját magát egyedül nehezebben tudja úgy kezelni, mint  - csúnyán mondva - egy terméket. Lényegében a Wellhellónál az történt, hogy fel kellett ruházni tulajdonságokkal, meg kellett határozni, hogy merre lenne jó, ha tartana. Diazzal akkor már másfél éve éreztük, hogy jó az, amit együtt csinálunk. A rádiók is szerették.

- De ezt nem lehetett volna megcsinálni Fluor néven?

- Fluor/Diaz-ként csináltunk közöseket, de a Wellhello ennél jóval több, ez a kettőnk szuper ereje.  Arculatiságában, lelkületében, hangulatában egy felismerhető, megjegyezhető projekt, és arra megyünk rá, hogy az életérzést át tudjuk vele adni. Kívül színezünk az általános kereten mindig, de a saját elképzeléseinkből nem engedünk, nem hagyjuk, hogy bármi is a koncepció rovására menjen.

- Azt ne mondd azért, hogy nektek olyan az életetek, mint amilyet a Wellhellóval közvetítetek! Fehér zakó, távolba révedő, szaxofonos mindennapokat éltek? Ezt azért nem hiszem!

- Persze, ebben az a szép, hogy van a sztoriban egy nagyfokú irónia is. Mi is nevetünk az egészen!

- A Wellhello vagy most te?

- Itt most mindent meg tudok tenni, amit szeretnék. A Rakpart klipjét például megrendezhettem, én írhattam a forgatókönyvét, életem legjobbjának tartom. Ott pont azt láthatja mindenki, hogy én hogyan képzelek el egy klipet, az van benne, amit én szeretnék látni egy videóban.

- Csajok smárolnak egymással…

- Nagyjából (nevet). Az a lelkület, az a hangulat érződik benne, amilyen zenéket hallgatok, amilyen klipeket nézek.  Diaz is ráérzett egyből a sztilóra, de ő amúgy is annyira profi, hogy az valami hihetetlen. Nem azért mondom, mert a spanom, de meg merem kockáztatni, hogy jelenleg ő a legjobb most Magyarországon. Ha azt mondod neki, csináljon death metált, holnapra megcsinálja, és jó lesz.

- Azon a szinten, ahol te voltál vagy éppen most is vagy, az ember már nem szívesen közösködik.

- Azért nekem volt egy óriási irányváltásom, vagy úgy is mondhatom, hogy egy egy-másféléves szenvedésem azzal kapcsolatban, hogy vajon hogy lehet túlélni ezt az egészet. Meg kellett tanulnom újra élni. Annyira húzós volt ez az időszak, hogy nem volt egy perc magánéletem sem. Pár órákat aludtam. Egyszerűen kikerültem a valóságból. Vissza kellett szoknom. Be kellett mennem emberek közé, haverkodnom kellett, és változnom, mert nem tudtam már semmit sem csinálni sehol. Most már nem viszonyulnak hozzám negatívan az emberek. Nekem az az időszak volt a legfrusztrálóbb, amikor csakúgy az arcomba vágták random helyeken az okosságokat és azt gondolták, jobban tudják az életem, mint én.

- Ez mennyire rossz? Persze felkészülsz erre a foscunamira, amikor belevágsz, de hát valahol azért nem lehet erre igazán felkészülni.

- Nem lehet. De megerősített a történet, ma már sok mindent máshogy látok, meg időközben szépen lassan elkezdtem élni újra. Nem nagy dolgok ezek. Megnéztem egyszer-egyszer egy sorozatot, vagy csak úgy pihentem fél órát. Pont mostanában jutottam el arra a pontra, hogy jól érzem magam, természetes és laza vagyok. Nem kell mindent százszor átgondolnom, hogy megtegyem-e vagy sem. Leszarom.

- Az is magától jött, hogy ebben a stílusban, Diazzal együtt csináld?

- Igen, abszolút! Nem kellett túlagyalni. Éreztük, hogy jól működünk együtt. Amúgy is régi álmom volt, hogy csapatban legyek. Már legalább tíz éve szerettem volna.

- Emlékszem arra, amikor életemben először találkoztam veled egy bulin hajnalban, akkor mesélted, hogy van egy dalod, szerinted sláger lesz, valami Partyarc a címe. Akkor sejtetted volna, hogy mi lesz belőled?

- Fogalmam nem volt arról, hogy ezek a dalok mennyire be fognak ütni. A Partyarc akkor olyan nézettséget produkált, hogy egyből magyar YouTube-rekord lett. Parázni kezdtem, hogy a következő dallal oda kellene csapni, mert ha feleannyian se nézik meg, akkor én leszek csak SP haverja, akinek egyszer összejött.

- Viszonylag összejött…

- Úgy tűnik. Ezért is fájt nagyon, amikor azzal kezdtek támadni, hogy kitaláltam ezt az egészet, és lenyomtam az emberek torkán. Ha így működne, akkor mindent le lehetne nyomni. Ilyen szinten nem lehet tudatosan bombaslágert írni. A Mizu sem azért készült, hogy a bolygó legnagyobb slágere legyen. Egy kisszobában vettük fel, állandóan le kellett állnunk a felvétellel, mert belehallatszott a villamos.

- Anélkül, hogy a zsebedben vájkálnék, sokként ért az első jogdíj-utalás a Mizu után?

- Megmondom őszintén, voltak elképzeléseim a jogdíjjal kapcsolatban, de nem lett olyan sok. Nem játszották a rádiók, túl megosztó volt nekik, volt egy elkapcsolási faktor benne, amit nem mertek bevállalni.

- Hagyjuk is ezt. Inkább azt mondd meg, hogy mi lesz veled, mint branddel. Most a Fluor-brand megszűnik létezni önmagában, és átalakul Wellhello-branddé?

- Most minden energiámat a Wellhellóba rakom. A kettő amúgy sem működne egymás mellett. Nem lehet Fluort és Wellhellót együtt nyomni. Tavaly én már lezártam ezt a falunapos, művházas, félórás fellépéses történetet amúgy is.

- Meddig lehet azt egyébként úgy csinálni, hogy ne reccsenjen meg benne az ember?

- Szerintem az a profi, akin nem látszik, hogy nincs kedve. Rajtam sem látszott soha, még az aznapi hetedik bulin sem, hogy iszonyúan fáradt vagyok. A sokadik évben persze az ember már nem lelkesedik annyira egy fellépéstől, ami a tűző napon van a szalmafesztiválon Bunyós Pityu és a solymászbemutató között, vagy amikor dobálják még le a rönköket a színpadról, mert favágóverseny volt előtted, és emiatt csúszik a buli. Imádtam egyébként ezt valahol, mert olyan tapasztalatot adott, amit semmi más nem adhat meg. Ha rádobsz egy disznóra, én rappelek azon is (nevet). Léptem fel istállóban, templom mellett, tényleg mindenhol. És annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy ezek a bulik megtörténtek, mert nem tudsz már olyan szituba hozni, amitől zavarba kerülnék.

- Egy kemény falunap helyre teszi az embert?

- Őszinte leszek, én azért engedtem el ezeket, mert sok falunapon azt éreztem, hogy szimplán sztárkultusz van, tehát nem feltétlenül az én dalaimnak szól a rajongás, inkább a hírnévnek, meg hogy láttak a tévében. Itt a sztár, tépjük le a pólóját, csimpaszkodjunk rá, stb. Azt éreztem, hogy egy rosszabbul sikerült buli sokkal többet vesz ki belőlem.

- Milyen az a rosszabbul sikerült buli?

- Amikor rosszul reagál a közönség, mászkálgatnak a dodzsem meg a vattacukor közti részen, és közben van még három részeg, aki a színpadra akar jönni. Gyorsan letolok nekik egy táncversenyt, és akkor lemennek. A táncverseny egyébként szinte mindenre jó, ezt megtanultam. Mindenre van megoldásom, tényleg. A rossz hangosításra, a rossz fényre, mindenre. A nézőre, aki odajön hozzám, hogy ez a fellépés csak 28 perc volt, pedig ez nem igaz, mert korábban mentem fel a kiírt kezdésnél. Nem azt mondom, hogy az a koncertezés csúcsa, amikor délben a színpad előtt az emberek elájulnak lángossal a kezükben. De örülök, hogy megtörténtek. Olyan volt nekem ez a négy év, mint valami iskola.

- Emlékszel az utolsóra? Arra, amikor azt mondtad, hogy ennyi volt?

- Pontosan emlékszem. Ültem a kis betegágyon, ami a backstage volt, néztem magam elé,  fütyültem egy nu disko slágert és fejben elbúcsúztam.

- A Wellhellótól mit vártok egyébként fellépések szintjén?

- Már most felülmúlta minden várakozásunkat. Szerencsére rengeteg a buli, és zenekaros koncertjeink vannak, ahogy azt mindig is szerettem volna. Nagy show-t akarunk. A márciusi bulijaink is egészen hihetetlenül alakultak, nem hittük volna, hogy ki kell majd rakni több helyen is a teltház táblát. Egyébként készülünk mi erre már egy ideje.

- Mióta? Évek óta?

- Egy éve voltak alkotói túráink, amikor pár napra lementünk a Balatonra, ezt megtettük többször, és ezek során megszületett 8-10 dal. Lényegében azért nem hoztuk ki őket, mert a Rakpart-ra nem lehetett sokáig ráengedni az Apuveddmeg-et, mivel a Rakpart-ot szanaszét játszották a rádiók, hiba lett volna azonnal ráküldeni egy másik számunkat.

- Amikor kijött a Rakpart, ti mennyire voltatok betojva attól, hogy esetleg ebbe bele fogtok bukni?

- Úgy voltunk vele, hogy ez akkora szerelem, és annyira tetszik, hogy mennie kell. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de sokszor azért írok meg egy-egy dalt, mert azt érzem, hogy szeretnék én is egy olyan dalt hallgatni. Most már ugye ketten írjuk ezeket a Diazzal. Az iTunes-omban a leghallgatottabb dal a Rakpart. Annyira benne vagyok lelkileg, hogy az hihetetlen. Az a szöveg mindent elmond arról, amit el akartam mondani arról a nyárról, a szenvedélyt, az érzést, mindent sikerült belerakni. Imádok folyton belehallgatni. Olyan, mint beleszagolni egy régi parfümbe, amit használtál. Azt mondtuk, hogy lehet, hogy másnak nem fog bejönni, de nekünk nagyon bejön, és imádtuk. Egyébként agyafúrtak vagyunk.

- Kétségem sem volt felőle.

- Szoktunk teszthallgatásokat tartani. Körbeküldtünk egy szűrtebb körnek 3-4 dalt azzal kapcsolatban, melyik tetszik. Aztán dobtuk az eredményeket, és kihoztuk a Rakpart-ot. Az sokkal nyáriasabb dal volt. Azt hiszem, az Apuveddmeg nyert először mindenkinél.

- Nagyon maximalista vagy egyébként?

- Eléggé. Olyannyira, hogy a végtelenségig tudok írni egy dalt. Mindig határidőig írom őket. Most például a klipforgatás napján két szót újrarappeltem, mert úgy éreztem, az úgy nem lesz jó.

- És volt értelme?

- Volt. Azért, mert így tudok szerelmes lenni a dalba, mert ha egy pici hibát is találok benne, akkor már nem tudom magam úgy átadni neki.

-  Hogy tud együtt működni az a kettősség, hogy dolgozik benned egy infantilis „hülyegyerek” és egy maximalista srác is?

- A magánéletben sokkal többet vagyok morcosabb és komolyabb. Amikor infantilis hülyegyerek vagyok, akkor szabadulok ki, az nekem egy kikapcsolódási forma. Régebben ezt az oldalamat próbáltam átadni, ez is tudatos volt, nem véletlenül volt benne a Csicskalángos-ban is a „Tomika, te hülyegyerek”-sor. Akkor sem voltam annyira nagy hülyegyerek, mint amilyennek gondoltak, de olyan sem, amilyennek én gondoltam magam. Most is állatkodom, de borzasztóan sokat melózom mellette. Szeretek még mindig kicsit káoszt csinálni, de a régi tűz már kialudt. Imádom magam olyan emberekkel körülvenni, akik ugyancsak szeretik az őrületet, beszabadulni valahová és olyan dolgokat művelni, amiről nem is akarok tudni.

- Aki ismer téged, az tudja, hogy mindig mindent megkérdőjelezel, mintha nem lenne elég önbizalmad, de amikor kijön a kész dalod, akkor az mindig nagyon magabiztosnak hangzik.

- Jó mindig mindent megkérdezni, mindig kell egy külső szem, egy külső ember, aki véleményt alkot azzal kapcsolatban, amit csinálok. Aztán lehet, hogy csak azt erősíti meg bennem, hogy nekem van igazam, de jó, ha van feedback.

- De azzal sincs baj, ha nem azt mondja, amit hallani akarsz?

- Én imádom! Sőt, az idegesít a legjobban, ha valaki nem mondja meg. Ott van például a takarítónőm. Vele meg szoktam hallgattatni a dalokat, mert ő egy átlag fül. Sokszor az kell, hogy ne értsen hozzá.

- Rajongó lett egyébként?

- Persze. Abszolút rajongó. Két-háromhetente azért lecsesz, mert otthagyom a tányérokat rohadni, és akkor mérges, de egyébként imád és én is imádom. Összességében egyébként nem függök már  a visszajelzésektől, külső kommentektől úgy, mint régebben. Korábban még hajnalban is kaptam buliban olyan beszólásokat, hogy „mit tettél hozzá a hiphopzenéhez”. Akkor ezek fájtak. Most viszont már van annyi magabiztosság bennem, hogy leszarjam, ha ilyenek történnek. Az azért, amiben akkor benne voltam, hatalmas súllyal járt. A rengeteg tini előtt nem lehetett mindent megcsinálni. Engem követtek, vállalni kellett minden következmény súlyát. Rengeteg kritikát kaptam akkoriban azért, mert olyan dolgokat engedtem meg magamnak, amit nem lehetett volna. Ott volt a Gecigránát például, ami miatt jött egy rakás beszólás a szülőktől. Azon gondolkodtam, hogy vajon igazuk van-e, hogy tényleg ciki vagyok-e, és ez folyamatos frusztrációt okozott. Aztán megerősödtem annyira, hogy tudom a helyem, tudom, hova tartok, könnyen elengedek hülyeségeket.

- Hol van most a helyed?

- Azt hiszem, most hazaértem. Ez itt az otthonom. A fesztiválok, a Petőfi Rádió közege, a fiataloknak az a csoportja, akik szeretnek gondolkodni, szeretnek dalszövegeket megérteni, van bennük irónia. Az a furcsa egyébként, hogy ha most hoznám ki a Csicskalángos-t, akkor sokkal jobb lenne a megítélése. Akkor az ország háromnegyede értette félre, mert szó szerint vették a szöveget, nem az iróniát értve hallgatták. Van a DSP-nek egy ide illő sora: „ha irigy vagy, baszódj meg, ha nem szeretsz, ne szeress, de úgy le vagy maradva, hogy azt hiszed, te vezetsz”. Azt hiszem, akkoriban ezt talán én értettem meg a legjobban, folyamatosan ezt éreztem, mikor hülyék okoskodtak. És van egy Quimby-idézetem is, ami ide illik:

„Még játék a munka, már munka a játék,
az idő az egyetlen kegyetlen bíró.
Viharos tengerek kegyeltje vagyok,
küzdősen élek, yes, I'm a hero.
Vannak jó szelek, s persze rosszak is,
bár a hullámok mögött vár ránk a part,
de semmilyen szél nem jó annak,
aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”

Én akkor egyszercsak elérkeztem oda, hogy nem tudtam biztosra, melyik kikötőbe tartok, és nem volt jó semmilyen szél úgy igaziból. Akkor még tényleg játék volt a munka, de most már semmilyen szinten sem játék. Szerelem és hobbi, persze, de nem játék abból a szempontból, hogy minden komponensre ugyanúgy figyelni kell, és nem tudom már kimondani azt valamire, hogy „jó lesz ez így is”. Vagy gurítunk, vagy nem gurítunk. Nem engedek ki úgy dolgokat, ha nem érzem úgy, hogy tökéletes.

- Sok mindent nem engedsz ki?

- Rengeteg dal van, ami megy a kukába. 2010-től jó ideig a fióknak írtam a dalokat, mert úgy gondoltam, hogy a farkasok majd szétcincálják. Sok mély dalom született akkoriban. De akkor arculatban se passzoltak volna hozzám. Egyébként is le kellett állnom akkoriban a csapongással. Egyszer kijött egy köpködős rapdalom, egyszer meg egy gyerekdal, ez így utólag visszanézve egyáltalán nem volt jó hatással a Fluor-brandre. Nem vitt sehová. Abban hiszek, hogy semmi sem kizárható, mint ahogy az sem, hogy death metált fogok nyomni tíz év múlva, de azt érzem, hogy ez az a hely, ahol egész életemben a legjobban éreztem magam. Ki merem jelenteni, hogy életem legjobb időszakát élem most, a lehető legjobb közegben. A hiphop közeg elég hálátlan volt, a tini közeg olykor túlzottan hálás, ez most egy jó középút. Rájöttem, hogy nem vagyok celebalkat, ezt is le kellett rendeznem magamban.

- Rendben, de innentől kezdve nem tudsz visszalépni. Nem tudod már azt mondani, hogy bocs, megpróbáltam, de nem vagyok celeb. Tudsz valamit tenni az ellen, hogy ne kezeljenek celebként?

- Különösebben nem frusztrál már az sem, ha valaki lecelebez. Én tudom magamról, hogy nem vagyok az. De az tény és való, hogy ismert vagyok. Egy Hal a tortán-t bevállalok, mert az jó poén. Egy hétig enni-inni azért elég jó buli, amúgy is szoktam.

- Arra viszont igazán nem válaszoltál, hogy a Wellhellóval mi a terv. Ha ennyire profin kezelitek, akkor nyilván tudjátok, mi fog történni a jövőben.

- Persze. Csapatjuk a koncerteket többek között az első lemezünk (Elnöki ügy) dalaival, aztán jövünk egy közreműködéssel, amit talán himnusznak is merünk majd nevezni, egy fesztiválos dal. Sok a tervünk a csapatot kedvelő lányokkal is, már a Tinderen gyűjtjük őket, de még titok, hogy mihez.

- Egyébként az, hogy mostanában elég sokan rápörögtek a ’80-as évek hangzására itthon is, inkább rossz, vagy jó nektek?

- Ahogy én látom, ez a throwback külföldön már nagyon régóta divat. Százasával jönnek ki az új előadók, és nyilván az él meg, aki a jobb dalt írja, és aki jobban használja ki az arculatot. Ugyanaz dönt, mint eddig. Az félő lehet, hogy ha sok csapat lesz kint ’80-as évek sztílóval, akkor egy idő után unalmas lehet ez az egész. Viszont mi nagy időutazók vagyunk a Diazzal, lehet, hogy áthelyeznénk a Wellhellót egy másik korszak hangulatába.

- Mindig egy más korszak zenei irányát hozzátok majd?

- Arculatban lehet, hogy fogunk változni, de a hangszerelésben mindig picit benne lesz a retró. Lehet, hogy nem lesz annyira markánsan benne a hangzásban a ’80-as évek, csak utalni fog rá. Meg lehet oldani, egy Two Door Cinema Club sem ’80-as évek, de azért mainak sem mondanád. Benne van a pakliban, hogy egyszer olyasmit játszunk majd, nem lepődnék meg.

- Azon viszont meglepődtetek, ahogyan az Akvárium-buli alakult? Először KisHall, aztán az érdeklődés miatt áthelyeztek titeket a NagyHallba, ami szintén teltházas lett, és az emberek vadászták a jegyeket.

- Be lettünk dobva a mélyvízbe elsőre, de készültünk fényekkel, vizuállal, táncosokkal, lézerrel, befújtuk a közönségbe a saját 47 ezres elnöki címletünket, szóval odatettük magunkat és a visszajelzések is nagyon jók lettek. A következő nagy lépés a Budapest Park lesz, amit már közel 8 ezer ember visszaigazolt a Facebook-on. Ha csak a fele eljön, mi már akkor is boldogok leszünk.

Fotók: Tóth István