Az erős negatív jelző szülhet némi nemtetszést az olvasóban, de tényleg ez a szitu: a film főhőse egy emberi hulladék. Egy féreg. Ismerünk a filmtörténelemből olyan antihősöket, akikért annak ellenére is lehetett szorítani, hogy egyébként a való életben nagyon nem szerettél volna a közelében lenni, Rosamund Pike karakterében azonban semmi nincs ebből a romantikus szélhámos imidzsből. A nő flegma, számító, jéghideg, szenvtelen szociopata, aki tényleg abból gyarapszik, hogy szerencsétlen, magányos, jogérvényesítésre képtelen szépkorúakat foszt meg mindenüktől.

A színésznőnek egyébként jár a bravo, hiszen zseniálisan hozza ezt a végletekig irritáló, öntelt pondrót. Annyira jól, hogy nagyjából abban a másodpercben gyűlöltem meg, amikor először odakente azt a förtelmesen behízelgő vigyorát a képernyőre, és innen még nagyjából másfél órán keresztül épült fel az agyvérzés.

Pike-nak igazából majdnem ugyanazt a karaktert kellett hoznia, akit a Holtodiglan című moziban is mutatott, azzal a különbséggel, hogy míg Fincher zseniális filmje szinte az egész cselekményt gondolatjelek közé illesztette, addig a Fontos vagy nekem című alkotás nemigen értelmezhető kettőnél több szinten.

Az egyik értelmezés, hogy a világ gonosz, de ez a gondolatiság egy átlagos igazságérzettel megvert nézőt egy fél óra után elképesztően fog frusztrálni. A másik, hogy J Blakeson rendező egészen egyszerűen be akart mutatni egy erős női karaktert – aki ráadásul leszbikus, csak hogy maximális fordulatszámon pörögjön a feminin tökösség –, aki a vele szemben eszköztelen férfiakat durván el tudja küldeni a fenébe, és nem hogy képes megállni a saját lábán, de még egy orosz maffiózót is simán meg tud leckéztetni.

Mert hogy bonyodalom is van a filmben, hiszen a főhős egyik áldozatáról kiderül, hogy komoly kapcsolatokkal rendelkezik az alvilágban. Bejön hát egy másik negatív figura Peter Dinklage alakításában, akinek az lenne a pozíciója, hogy a szervezett bűnözés egyik góréjaként megkeserítse az időseket kisemmiző nő életét.

És igazából a bonyodalom után hasal el a film. Addig ugyanis a rendező és Rosamund Pike zseniálisan hergelik föl a nézőt, aki már türelmetlenül várja, hogy induljon be végre a főszereplő szenvedéstörténete, de az nagyon nem akar jönni.

Helyette kapunk egy maffiózót, akit nagyon fenyegetőnek kellene éreznünk, de hamar kiderül róla, hogy egyszerű pózer, a szervezetéről meg az, hogy tökkelütött balfaszokból áll. Az egyetlen kompetens figura Pike lelkiismeret nélküli szélhámosa, akit borzasztóan szeretnél már megdögleni látni, de minden nehézségen ugyanazzal az irritáló vigyorral az arcán emelkedik felül.

A filmben egyszerűen nincs olyan karakter, akivel minimálisan is azonosulni lehetne, így az eredmény közel két órányi kegyetlen frusztráció, amit végül a forgatókönyv egy fél perces jelenettel próbál feloldani. Ezt látva ugyan bele lehet bokszolni a levegőbe, de az egész megoldás annyit ér, mint nyílt törésre a sebtapasz.