Megnéztük, aztán úgy maradtunk. Végül a takarító szólt ránk, hogy most már menni kellene. Garantáltan szpojlermentes kritika a zseniális David Fincher eddigi leggyönyörűbb filmjéről.

Fincher ezúttal is hozott alapanyagból, Gillian Flynn azonos című remek regényéből dolgozott. A sztorit csak nagyon óvatosan piszkálgatjuk, hiszen ez tipikusan az a film, ami legalább háromszor pörgeti meg veled a széket, mielőtt legördül a stáblista. Annyit elárulunk, hogy van egy férj (Ben Affleck) és van egy feleség (Rosamund Pike), aztán egy nap a feleség eltűnik. Az eltűnés hatalmas médiavisszhangot ver. Habzó szájú bulvár-pápák, dörzsölt ügyvédek és nyomozók vetik rá magukat az ügyre, miközben egyre több derül ki hőseink elcseszett házasságáról és a háttérben munkálkodó motivációkról.

Azon biztosan nem csodálkozik már senki, hogy a film vizuális szempontból kifogástalan, hiszen ez mára egyértelműen a rendező védjegye. A tökéletesen komponált képekhez ezúttal minimalista, szuggesztív elektronikus zenét kapunk, amit ismét sikerült úgy használni, hogy a néző mindig pontosan olyan ingereket kapjon a fülén keresztül is, amilyet az adott jelenetben kell.

Komolyan, mintha Fincher egy patikamérlegen mérte volna le a hozzávalókat. A rendezés feszes, hajszálpontos, egy tizedmásodpercre sem engedi elkalandozni a figyelmet. Bár a film meglehetősen lassan építkezik, és egy adaptációhoz mérten komótosan bontja ki a cselekményt, de a kettős narráció – a házasság történetét a nő naplójából ismerhetjük meg –, az elképesztően hatásos hangulatfestés és a remeklő színészek a vászonra szegezik tekintetet.

A castingnak ugyanúgy jár a bravo, ahogy a rendezőnek a színészvezetés miatt. Affleck nem most okoz nekünk először meglepetést, de még ehhez képest is kétségkívül élete eddigi legjobb formáját hozza. Néhol már-már leszaromságba hajló rezignáltságát, fura grimaszait látva képtelenség eldönteni, milyen szerepet is játszik felesége eltűnésében. Rosamund Pike szintén remek választás és a mellékszereplők (nem tudjuk nem kiemelni a maximális meglepetés Emily Ratajkowskit) is rendre hozzák, amit kell.

Furcsa fintorok, többértelmű félmondatok és szándékoltan karikírozott epizódszereplők gondoskodnak arról, hogy semmiben se lehessünk biztosak ebben a fura játszmában. Mert bizony a direktor úgy játszik a közönségével, mint macska az egérrel, mind érzelmi, mind szellemi értelemben. A játékidő két és fél órájában meredten bámultuk a mozi minden szegmensét uraló mértani pontosságot, a hajtűkanyaroknál pedig az „aha”-élmény extázisában csapkodtuk a homlokunkat, vagy éppen félig a tenyerünk mögé bújva hitetlenkedtünk.

A Holtodiglan azonban sokkal több, mint egy a legapróbb szegecsig megtervezett hullámvasút, és ez csak az utolsó percekben tudatosul a nézőben. Van egy pillanat, amikor hirtelen ráeszmélünk, hogy az egész csak látszólag egy hibátlan krimi, valójában annál sokkal, de sokkal több. Az utolsó tíz perc olyan felismeréssel sokkolja a befogadót, hogy konkrétan elfelejtettünk felállni a stáblista után. Fincher legújabb remekműve ugyanis nem más, mint egy gyönyörű allegória a férfi és a nő kapcsolatának, különösen a házasság intézményének természetéről, és ez kíméletlenül gombócot növeszt a torkodban.

A Mester ezzel visszamenőleg is új értelmet ad a rendkívül okosan keretbe foglalt cselekmény minden mozzanatának. Az eredmény: egy dadogó kritikus, egy felbosszantott takarító, az év mozis pillanata és az év legjobb filmjének eddigi legesélyesebb nevezője. Fincher megint megcsinálta.

10
  • Az agyadba ég
  • Remeklő színészek és tankönyvbe illő narráció
  • Zseniális rendezés

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon