Bécsig mentünk, hogy megnézzük „a régi Guns N’ Rosest”, akik olyan formában vannak, hogy olyan csak a mesében van.

Biztos vagyok benne, hogy csak nagyon kevesen tettek volna nagy téteket egy Guns N’ Roses újraegyesülésre, de most már tudjuk, hogy nincs az a gyűlölet, amit az idő vagy a pénz ne enyhítene legalább egy picit. Mindenki összeáll, ha eljön az idő, ha a csillagok is úgy állnak, ha nincs más lehetséges lépés, csak az összeállás. Összeállt a Led Zeppelin, összeállt a Pink Floyd, és bár lehetetlen küldetések voltak, mégis az előbb emlegetett két tényező valamelyike, vagy együttes jelenléte csodát tett, és ennek nagyon lehetett örülni. Hogy a Guns esetében melyik verzió lépett elő, az jó kérdés, de tulajdonképpen ez nem is számít, amíg képesek olyan koncerteket nyomni, mint amilyet tegnap nyomtak Bécsben.

Ezek a faszik ugyanis olyan szintű rock’n’roll show-t tolnak, amilyet senki más. Nagy csoda ez, hiszen Axl Rose a Guns N’ Roses (mondjuk úgy) szólóéveiben finoman szólva sem volt jó formában, elhízott, rosszul éneklő, sztárallűrökkel teli idiótaként tolta tovább a zenekar szekerét, ami csodák csodájára valahogy kiizzadt magából egy egyébként eleve halálra ítélt, de egészen korrekt lemezt, a Chinese Democracyt, de hát bármennyire is volt korrekt, egyszerűen túl nagyok voltak az elvárások vele szemben. Valahogy így voltunk ezzel a nagy összeborulással is, túl nagyok voltak az elvárások vele szemben, de egészen biztos vagyok abban, hogy nem távozott csalódott ember az Ernst Happelből tegnap, és ebbe beleértem a zenekar tagjait is.

Axl Rose és a többiek veszett jó formában vannak. Már elég régóta járják együtt a világot, túl vannak egy rakás koncerten, de még nem harapták át egymás torkát (mondjuk nem is jópofiznak a színpadon, de nem is kell), és ami a legfurcsább, nem is tűnnek fáradtnak. Pedig háromórás koncerteket nyomnak, és közel sem öreges hangulatban, járókerettel tudják le ezt a hatalmas vállalást. Nagyon nem. De igazából nem is a fáradtság teljes hiányát a legjobb látni, hanem azt, hogy baromira élvezik az egészet.

Jó látni, hogy Axl mosolyog a közönségre, hogy bár különösebben nem kommunikál senkivel, azért minden olajozottan megy, jó látni Slash arcán az őszinte vigyort a koncert végén, és bár ne legyenek illúzióink, ezek a srácok nem lettek újra barátok, jó látni, hogy sikerült felülkerekedniük az egójukon azért, hogy megint együtt lehessenek. És ez az igazán nagy szó. Nincsen már többórás késés és szétesés, ez egy olyan show, aminek takkra pontosan működnie kell úgy, ahogy az a régi szép időkben működött, vagy még annál is profibban.

Ennek megfelelően a belengetett fél nyolcas kezdést hajszálpontosan tartja a Guns, bele is csapnak az It’s So Easybe, és tartják is a tempót végig, feszesen, fürgén, és bár az arcokon látszik az öregedés, minden másban olyanok, mint voltak. Axl, Slash és Duff három órán keresztül szántják fel folyamatosan a színpadot, Axlnek ráadásul bitang jó hangja van, isten tudja, hogyan szedték őt össze ennyire, valószínűleg az AC/DC túl fontos volt neki ahhoz, hogy ne rakja össze magát újra atomjaiból. Eszméletlenül jól énekel, és ez nem kamu, nem playback, ha valami nem megy neki, azt is bevállalja, itt-ott kicsit elcsuklik a hang, itt-ott Slash is melléfog, és ez jelzi, hogy ezek a drága férfiak bizony nem szaroznak, mindent élőben hoznak, vagy ha mégsem, akkor ők a világ legjobb színészei.

Furcsa egyébként belegondolni, hogy a Guns úgy lett kultzenekar, hogy ehhez alig pár lemezt kellett letenniük az asztalra, de hát micsoda lemezekről van szó, és hát tudjuk, hogy a Sex Pistolsnak egyetlen egy is elég volt a mennybemenetelhez, csak hát ők nem tolnak háromórás koncerteket. Többnyire már semmilyeneket.  A vicces az, hogy még így is kimaradtak a setlistből olyan alapvetések, mint a Don’t Cry, vagy a My Michelle, ami azért érdekes, mert az előbbit a Whole Lotta Rosie-val egyetemben meglehetősen sok helyen elnyomják, de ne legyünk telhetetlenek.

A Guns most pont azt adja, amire évtizedeket vártál. Egy tökéletes formában lévő Axl Rose-t, egy tisztességgel öregedő, de még mindig nagyon rock’n’roll Duff McKagant, Slash-t, aki alig változik valamit a cilindere alatt, és úgy virgázik folyamatosan, mintha az élete múlna rajta, és olyan dalokat élőben, amik sosem fognak megöregedni. Arról nem is beszélve, hogy ezek a dalok még a híresen visszafogott osztrákokból is kihozták az állatot, a nagyjából a stadion felét kitevő magyarokból meg főleg, a Sweet Child O’ Mine és a koncertet záró Paradise City alatt a sógorok majdnem lebontották a stadiont, és ehhez nem kellett valami okosságot tenni az Ottakringerbe.

Persze, hogy mindenki az életéért bulizott, mert valahogy felfoghatatlan volt az egész, hogy ez a pár zenész megint itt van, és megint jó formában van, hogy képesek még a Chinese Democracy lemezről is elővenni dalokat együtt, mert egye fene, azt is valahol Guns N’ Roses-lemeznek kell tekinteni, és ki tudja, hogy lesz-e még alkalom látni őket. Ha nem, akkor sem fogjuk éppen álomba sírni magunkat egy ilyen koncert után, ami maximálisra tekerte a fan service-t olyan húzásokkal, mint egy könnyezős Black Hole Sun-feldolgozás, majd azt követő Knockin’ on Heaven’s Door, Slash jó öreg Keresztapa köre, és egy kis instrumentális Wish You Were Here. Ilyen dalokkal, ilyen feszes játékkal egyszerűen nem lehet rossz koncertet adni.

Tehát megtörtént, nem tettünk volna nagy téteket rá, de megvolt, láttuk a Guns N’ Rosest, az igazit, vagy legalábbis részben azt 2017-ben, és megmutatták, hogyan is ment ez a régi szép időkben. Lehetnek ezek még ugyanolyanok, mint a régi szép idők, de ha ennyi volt, és nem jön az a belengetett új album, plusz egy új turné, akkor is nagyon nagy teljesítményként írjuk fel, hogy ilyen minőségben, ilyen alázatosan és ilyen profin képesek voltak egymást elviselni a saját rajongóik és persze nagyon sok pénz érdekében. Ezzel mindenki maximálisan jól járt. Tényleg nincs lehetetlen. Már csak egyetlen kérdés kínoz minket tegnap óta: mi a francot keresett Axl Rose-on egy kiscicás póló? Hát már semmi sem szent?

A fotó nem a bécsi koncerten készült.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon