Kőkemény futamok, erős rivalizálás, Niki Lauda, James Hunt és Ron Howard. Hát hol sülhetne ez el rosszul? Talán csak egy ponton, de az egy autóval történik.

Ron Howard új filmjének kezdése előtt eljátszottunk a gondolattal, vajon milyen lenne egy életrajzi film a magyar Forma–1-pilóta, Zsolt fénykoráról, a veszélyről, amelyet futamról futamra átélt a pályán. Nem találtunk ideális megoldást egy erős forgatókönyv megalkotására. Niki Lauda és James Hunt vetélkedésére viszont nem nagyon kellett kreatív megoldásokkal extra rétegeket ráhúzni, már maga az alapsztori is csodálatos sportfilmet eredményezett, ami az év legjobbjai között végez majd szinte minden listán decemberben, annyi szent.

A súlyosan precíz és érzelemmentes Lauda és legnagyobb ellenfele, a bohém, életet nagykanállal habzsoló Hunt már a Forma–3-ban is gyűlölték egymást, és hogy őszinték legyünk, nem véletlenül. Egyikük sem az a szerethető karakter, még akkor sem, ha Huntot sokkal inkább szerették az emberek lazasága és kinézete miatt. Niki csak azért versenyez, mert semmi máshoz nem ért, és valamiből meg kell élnie, Hunt viszont azért, mert ez a szenvedélye. Hát hogyan is jöhetne ki egymással ez a két pajkos kópé, akik úgy száguldoznak egymás után a Forma–1-ben, mint Tom Jerry után a Hanna–Barbera alapvetésekben.

Howard remek kamerabeállításokkal érzékelteti, hogy az autósport bizony nem játék, érzed, mennyire nehéz megtartani az autókat, és ugyebár az sem mellékes, hogy a ’70-es években még közel sem olyan technológiával készültek a verdák, mint manapság. Pont ezért történhetett meg, hogy minden évadban két pilóta életét vesztette a pályán, míg manapság már csak nehezen történhet tragédia. De hát nem is tart percekig egy egyszerű kerékcsere.

A szereposztás első ránézésre erős aggodalomra ad okot, mert hát mit keres Thor, azaz Chris Hemsworth James Hunt szerepében egy sportfilmben, tessék átfáradni a másik produkcióba játékkalapácsot hajigálni inkább – és láss csodát, Chris élete alakítását nyújtja, mint ahogyan a Laudát játszó Daniel Brühl is. Remekül hitetik el a nézővel, hogy zsigerből utálják egymást, hogy bármit megtesznek egymás legyőzéséért, mint ahogy azt is, hogy képesek felnőni a feladatukhoz, és valódi hősökké válni.

Howard egyébként is imádja a hősöket, hát most is ad nekünk kettőt, akik bár egyáltalán nem szerethetőek, azért a film utolsó harmadára csak megoldja, hogy megkedveljük őket, sőt, azt is, hogy aggódjunk a sorsukért, még akkor is, ha tudjuk, hogyan is volt az a bizonyos világbajnoki idény, ki húzta a rövidebbet, és ki nyerte meg a nagydíjat. És azt is, milyen áron.

A filmnek egyetlen kisebb-nagyobb hibája akad: többször csúszik bele tévéfilmes megoldásokba, a minőségbeli ingadozás néha elég hervasztó tud lenni, de nézhetjük ennek a jó oldalát is, a rendező abszolút sallangmentesen ábrázolja a viszályt, és valljuk be őszintén, túl sok inger nem érhet minket egy üres szobában vagy egy szerelőműhelyben, ahol a legtöbb jelenet játszódik.

Ezt az aprócska problémának tekinthető csekélységet leszámítva a Hajsza a győzelemért az év egyik legjobb filmje. Olyan életrajzi mű, amit Forma–1-fanatikusoknak, Lauda és Hunt imádóinak egyszerűen kötelező látnia, de azoknak is, akik bírják az itt-ott gyomorforgató eszközökkel operáló drámákat. A katarzis ott lesz a végén. És sohasem akarsz majd beülni egy F1-es autóba.

8/10

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon