Nem tudom, hogyan csúszhatott félre a Tomorrowland. Brad Bird, aki gyakorlatilag makulátlan filmes karriert hozott össze magának, egészen a Szuper havertől kezdve a Hihetetlen családon és a L’ecsón át a Mission Impossible - Fantom protokollig nem készített rossz filmet. A Pixar egykori csodarendezője (de mondjuk a Pixarnak akkor még csak csodarendezője volt) már a 2011-es MI-epizód óta élőszereplős filmekben gondolkodik, amivel semmi baj sincs, hiszen neki aztán teljesen mindegy, hogy animáció vagy valódi színészek, tökéletesen ura a helyzetnek.

Kivéve, ha a forgatókönyvvel vannak bajok, és hát a Holnapolisz forgatókönyvével nagyon nagy bajok vannak. Pedig nagyon szépen indul minden, egy fiatal, ránézésre is zseni srác, Frank Walker bebocsátást nyer Holnapoliszba, egy világba, amely cukin retrófuturisztikus, majd egy ugrással máris a jelenben járunk, ahol egy tini, bizonyos Casey Newton lázadozik nagy erőkkel, mikor egy titokzatos kislány egy kitűzőt ad neki. De nem egy Modern Talking-kitűző az, hanem egy olyan, amelyet ha főhősnőnk megérint, akkor ahelyett, hogy a fehéren villanó fogú Dieter Bohlen vinnyogna neki holmi braderluiról, Holnapoliszban terem. Ki kell derítenie, mi történik, és persze nem sokkal később kiderül, hogy Holnapolisz és a Föld is veszélyben vannak. Nofene.

Maga az alaptörténet elég izgalmas lenne ahhoz, hogy egy nagyon jó film kerekedjen ki a Tomorrowlandből, és egy hajszálon múlott, hogy ne az utóbbi évtized legjobb ifjúsági filmje váljon belőle. A látvány valóban lélegzetelállító, Britt Robertson nagyon cuki keménykedő csaj, George Clooney remek cinikus, kiégett zseni, a körítés pedig minden tekintetben perfekt. Akkor hol romlik el minden?

Nagyjából a film kétharmadánál. Az addig felépített kártyavár akkor teljességgel összeomlik, a végkifejlet felé közeledve ugyebár illik egyfajta főgonoszt adni a történetnek, meg is történik mindez, de akkorra már szétcsúszik a koncepció, ráadásul annyira, hogy az egyébként teljesen egyedi hangulatból semmi sem marad, a történet érdektelenné válik, és rájössz, hogy minden, ami addig történt, nem egy betonbiztos koncepció része, hanem egy fasza felvezetés egy közepes valamihez. És mivel (részben) Damon Lindelof írta a forgatókönyvet, ezen nem is nagyon szabad meglepődni. A Lost megvan. Nyilván megvan.

A Holnapolisz sajnos a végére teljes érdektelenségbe fullad, ami azért nagy szó, mert valójában egy egészen pici odafigyelés kellett volna egy igazán nagy filmhez. Na és az is kellett volna, hogy az utolsó percekben elhagyják azt az iszonyúan demagóg "mit tanultunk az elmúlt két órában"-epizódot, ami annyira kínos, amennyire kínos csak az "a pozitív szemléletű, álmodozó gyermekeké a jövő"-tanulság vásznakon való levonása lehet. Esküszöm, nem lehetett volna rosszabbul befejezni a filmet. Kár érte, pedig igazi klasszikussá is válhatott volna, de aki bírja Clooney-t, és a retrós sci-fiket, az adjon neki egy esélyt. George Clooney viszont most már a Műkincsvadászok és a Holnapolisz blamája után adós nekünk egy tényleg jó filmmel. Az viszont tuti, hogy ha kisgyerkőc lennék, akarnék egy T-betűs kitűzőt.