Hurtsék leszállították az utóbbi évek egyik legjobb poplemezét, ami ugyebár első albumként nem sok jót jelöl a folytatás szempontjából. Vagy mégis?
Az első mindig a legemlékezetesebb. Lehet, hogy egy kicsit elbénázza az ember, de többnyire van ideje felkészülni az alkalomra, és még jobb esetben az őszinte lelkesedést is érezni azon, amit művelsz. Az első lemez, ha nagyon bejön, sajnos egyben halálos ítélet is lehet, mert a minőséget megugrani nehéz, de van, akinek néha sikerül.
Itt van ez a Magyarországon kifejezetten közkedvelt Hurts: legyártotta az utóbbi idők legjobb Depeche Mode (és más new wave alapvetéseket csuklóból megidéző) albumát Happiness néven 2010-ben, és nagy téteket nem tettünk volna arra, hogy képesek lesznek megugrani, vagy legalább a közelébe érni a debütáló korong színvonalának. A banda pontosan azt tette, amit minden értelmes csapat tett volna, csak ők ezúttal nem tévesztették el az arányokat.
Mert mit tett volna minden, második lemezére készülő zenekar? Elment volna a lakossági elektronika vagy az élő hangszerek felé. A Hurts megtette mindkettőt, sőt, még többet is. Mert a lemez első single-e, a Miracle, valamint a címadó dal, az Exile inkább az élő hangzás előtt hódol, de a direktebb, szolid pumpák is megérkeznek a brutálisan erős Depeche-ízekkel operáló Cupid-dal, vagy az Only You-val, hogy aztán jöjjön egy–két igazi meglepetés: némi hiphop-alap a Sandman-ben, és bármennyire is furcsa, de Chris Isaac-hatások a The Crow-ban. Sőt, még a finn HIM is megidéződik a The Road-ban.
Ebből talán már látszik, hogy az irányok ezúttal egy egészen picit másféle sötétség felé helyeződtek át, de a Hurts ettől még Hurts maradt, és sikerült kielégítenie a rajongói várakozásokat ezzel a leheletnyit dögösebb, sokkal több hallgatást igénylő folytatással, még ha nem is süthető rá annyira pofonegyszerűen az ajánlott plecsni, mint az első lemezre. Az Exile fényében kíváncsiak vagyunk, mit fognak alkotni július 4-én a VOLT Fesztiválon.
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
