Az Igazából szerelem rendezőjének új filmje. Ez lehetne elrettentő tény is, de Richard Curtis ezúttal szívét-lelkét beleadta ebbe a moziba, és ezt bizony meg is érzed rajta.

Bármennyire is furcsa, Richard Curtis eddig összesen három filmet rendezett. Az elsőt alig ismeri valaki, a 2003-as Igazából szerelem csak nagyjából akkorát robbant, mint egy porcelánangyalkák helyett benzineskannákkal megpakolt karácsonyfa, amelyre Bruce Willis régi énje lazán rápöccenti a majdnem elszívott cigijét. Megy is azóta minden év végén a tévében annak rendje és módja szerint. Sajnos. A második filmje, a Rockhajó meglehetős bukással abszolválta 2009-et, nem is volt az igazi, de még mindig szerethető filmként emlékszünk rá. És most itt az Időről időre.

És Curtis megint megcsinálta. Ha létezik idén tökéletes randifilm, hát ez az. Olyan romantikus vígjátékot rittyentett össze az író/rendező úr, hogy azt férfiak és nők is élvezni fogják, sőt, nem lesz túlságosan alacsony a stáblista alatt elmorzsolt férfikönnycseppek száma sem. A sztori végtelenül egyszerű: a britnél is britebb fejű Timmel (Domhnall Gleeson) 21. szülinapján közli az apja, hogy a családja férfitagjai mindig is képesek voltak az időutazásra. A srác nem is habozik sokat, tesztelgetni kezdi képességét, majd mikor összetalálkozik élete szerelmével, Maryvel, mindent megtesz azért, hogy a dolgok a legkedvezőbb fordulatot vegyenek. Ha kell, természetesen visszarohan az időben, hogy helyre hozza, amit elrontott.

Az egész ennek alapján lehetne egy borzasztóan elhibázott vígjáték, de annyi szív és lélek van ebben a két órában, amennyinél több már nem fért volna bele a játékidőbe. Bill Nighy Tim apjaként azt a szokásos cool figurát hozza, amit mindig szeretünk látni tőle, McAdams kivételesen nem idegesítő, sőt, nagyon is szerethető, a főhős kellemesen hebehurgya, a betétdalok remekek, a poénok ülnek, a rendezés összeszedett, tehát mondhatjuk, hogy a csillagok remekül együtt álltak. És ami a legfontosabb, Curtis szerencsére nem lép meg teljesen triviális, sablonos mozdulatokat, hogy az egész még életszerűbb legyen, pedig nagyon is megtehetné.

Persze, jogosan merül fel a kérdés, hogy hogyan lehet egyáltalán életszerű egy időutazós film. Nagyon is lehet. Az Időről időre pontosan arról szól, hogyan kell gazdálkodnunk azzal, amit az élet adott nekünk, hogyan lehet megtalálni a boldogságot, és csak akkor lesz a kelleténél egy picit csöpögősebb, amikor arra tényleg mindenki az áldását adná. Egyedül a buta nagybácsi szerepét nem indokolja semmi, papíron biztos viccesebbnek tűnt a jelenléte. Ez bizony az év romantikus vígjátéka, de lehet, hogy mehetünk vissza még pár évet az időben.

Aztán ha mégsem jön be, rohanj be egy sötét szekrénybe, szorítsd ökölbe a kezed, aztán beszéld le magad, vagy a barátnődet/feleségedet a mozijegyvásárlásról. De gyanítjuk, hogy el leszel bűvölve ettől a végtelenül kedves mozitól. Utána meg akarod majd ölelni azt vagy azokat, akik nagyon fontosak számodra.

9/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon