Nápolyt látni és meghalni – tartja a mondás, de neked elég megnézned Sorrentino Maradona filmjét, ahol a város talán még inkább eleven és még inkább önmaga, mint egyszerű turistaként észlelnénk.
Paolo Sorrentino tavalyi filmje, az Isten keze tisztelgés a rendező szülei előtt, akik még tinédzser korában haltak meg szén–monoxid-szivárgás következtében. De sokkal több is ennél: a nosztalgia keserédes szűrőjén át visszatekintés a szülei halálának évére, amelyet az idő csak annyira homályosított el, hogy a főbb formái még kibontakozhassanak. Kétségtelenül a „főbb formák” közé tartozik Diego Maradona, a focistazseni, akinek becenevéből lett a film címe; és ilyen maga Nápoly városa is.
A történészek haszontalanok, amikor a jelen megértéséről van szó. A nagy események jelentőségét csak évekkel később értjük meg igazán, amikor a történészek már össze tudják illeszteni a darabkákat egy általános mintába – idézi az Architizer című lap Hegel A jogfilozófia alapvonalai című könyvének előszavát, hozzátéve, hogy „ugyanez elmondható a saját életünkről is: az általunk igazán jelentősnek tartott élményeknek valószínűleg nem volt különösebb értelme számunkra, amikor átéltük őket. Sorrentino érti a nosztalgiának ezt az aspektusát.”
Az Architizer az Isten kezét „önéletrajzi mágikus realizmusnak” nevezi, ami nyitott a kétértelműségre és a titokzatosságra. A filmben elbeszélt év
nem volt boldog időszak Sorrentino számára, mégis gyönyörű volt, tele csodával, furcsasággal és veszélyekkel.
Maradonáról eddig jóformán szó sem esett, és akkor itt van még Nápoly, Sorrentino szülővárosa, ami a rendező portréjában talán még inkább eleven és még inkább önmaga, mint amilyennek mezei turistaként láthatnánk. A filmben több nevezetes nápolyi épület is megjelenik.
Nápoly szívében, a Piazza del Plebiscitón indul a film. A tér arról a népszavazásról kapta a nevét, ami után Nápoly csatlakozott az egységes Olasz Királysághoz 1860-ban. A tér két jeles épülete keleten a királyi palota, nyugaton pedig a Franscesco di Paola-templom, melyeket íves oszlopsor köt össze. Az 1816-os templom a neoklasszicista építészet kiemelkedő példája, míg a neobarokk palota francia hatásokat vonultat fel, miután az 1735 és 1861 között Nápoly felett uralkodó Bourbon-dinasztia számára épült.
Később a film főszereplője, Fabioetto a Galleria Umberto I.-ben egy forgatásba botlik. Az épület 1890-ben, az olasz egység létrejötte után készült el, amikor Nápoly jelentős átalakításon ment keresztül. A Galleria a Stile Umbertino, az eklektikus reneszánsz építészet egyik legjobb példája, modern elemekkel, például vasboltozattal.
Tökéletes háttered ad a film csúcspontjához a Piscina Mirabilis, az ókori világ egyik legnagyobb ciszternája, ami egykor akár 100 kilométeres távolságból képes volt vizet szállítani. Ma is rendkívül jó állapotban van, és bár magántulajdon, a nagyközönség számára is látogatható.
(Forrás: Architizer)
Ez is érdekelhet: