Amióta közvetlen járat repül Bariba, már nem homályos, szürke zóna a magyar turistáknak sem az olasz csizma sarka, tehát nem én találom most fel a meleg vizet, de azért határozottan feszített belülről, hogy elmeséljem, milyen kellemesen csalódtunk.

Pugliát keleten az Adriai-tenger, délen, dél-nyugaton pedig a Jón-tenger öleli körül, tehát fekvését tekintve a pompa kategóriába tartozik, azt meg jól tudjuk, hogy az északi régiókkal szemben itt az élet még(?) nem méregdrága.

Így aztán még a rezsicsökkentés csökkentése, sőt még a forint totális bezuhanása előtt foglaltunk szállást és repülőjegyet Bariba.

Mondanom sem kell, euróban stoppoltam a szállást, de persze nem fizettem ki márciusban, mert nyilván majd az utolsó pillanatban, ahogy azt kell – egy laza húsz százalékot így rátettünk az árra. És ugye közben az ír légitársaság is hozzátoldott egy kisebb összeget a jegyárhoz a légitársaságokra bölcsen kivetett különadó miatt, így nem pont olyan összegért mentünk, ahogy azt tavasszal elterveztük.

Na de legalább az autóbérléssel kicseleztük a nagy cégeket, a Facebookon kerestünk egy helyi csoportot, ahol nagyjából féláron szereztünk egy Fiestát, igaz, le kellett vonatozni érte Brindisiig, de ez is csak hozzáadott az egész út sodró fílingjéhez.

Ha már felsoroltam a buktatókat, nem hagyhatjuk azt sem, hogy épp abban a júliusi idősávban repültünk, amikor szinte mindenhonnan ömlöttek a hírek a nyakukba a repülőgépkésésekről, poggyászelhagyásokról, sorállásról és káoszról. Ehhez képest problémamentesnek mondanám a repülést, persze egy kevés késéssel kalkuláltunk az esti odaútnál, ami be is jött, de a bőröndöket azonnal megkaptuk, a visszaút meg abszolút patent volt.

Éjfél körül landoltunk a Karol Wojtylán, ám hiába a majd kétórás késés, Antonio mosolygósan várt a kijáratnál és már suhant is velünk a szállásra. Ekkorra viszonylag hamar ki is derült, hogy a közlekedés nem lesz a legkönnyebb, a KRESZ, a jelzőlámpák és a táblák náluk csak jelzésértékkel bírnak, Antonio mondta is, hogy hát ő taxis, átmehet a piroson! Két nappal később kiderült, nem csak a taxisok gondolják így.

A szállásunk Bari belvárosában, közvetlenül a sétálóutca tőszomszédságában volt, amit nyugodt szívvel hívhatunk frekventáltnak – a mesés óváros öt perc sétára volt, a vasútállomás pedig tízre, aminek volt jelentősége többször is.

És hogy ott milyen a sétálóutca? Ultragigabrutál! De csak este nyolc után, napközben olyan az egész belváros, mintha napalmot dobtak volna le, csak az idióta magyar turistacsalád lófrált a tűző napon. De hát látni kell a várost, mégse döglődhetünk a klímás hotelszobában fél napot.

Azt a várost, amelynek a fekvése, az adottságai már-már barcelonai magasságokban van.

Persze kisebb, közel sem olyan kozmopolita, de parádés az itáliai óvárossal, az éjjel pezsgő belvárossal és az Adriai-tenger partjával, amelynek van városi strandos szakasza. Mondom, mint Barcelonában. Az, hogy nem olyan kozmopolita, mint a katalán város – amely egyébként nagy szerelmem – egyáltalán nem pejoratív, mi több, határozott bája volt annak, hogy nem a telefonnal fotózó turistákat kellett kerülgetni, hanem a helyi arcokat, a hihetetlen mennyiségű olasz tinédzsert, és nem az értetlenkedő utazók ültek mellettünk reggel a kávézóban, hanem a helyi bácsik.

Ez amúgy egy külön bekezdést is ér, bár itt megint bejön a feltalálás és a meleg víz: semmi meglepő nincs már abban, hogy tőlünk nyugatabbra a nyugdíjasok még élnek, a szó szoros értelemben, mégis mindig melegséggel és némi szomorúsággal tölti el az ember szívét.

A hoteltől egy sarokba volt egy cukrászda, ahova reggel lecaplattam a kapucsínókért, de ha úgy volt kedvünk, mind együtt mentünk és kiültünk reggelizni. És bizony Giuseppe, Gianluigi, Nicoló és Pietro bácsi minden egyes reggel ott ült, ingben, vászonnadrágban, időnként még nyakkendőt is kötve. Dumáltak jókedvűen, felhőtlenül, ettek-ittak, nevetgéltek. Bár nem beszélek olaszul, nem azt láttam rajtuk, hogy a farhát árán aggódnának vagy a köcsög szomszédot szidnák.

Na de vissza a városhoz.

A nappali dögvész után este mindenki előjön a kő alól és elkezdenek hömpölyögni az utcákon, sorban állni az éttermek előtt, olaszosan, fennhangon kávézgatni. Hulla lazák és jókedvűek, szóval adnak a dolce vitának.

Nekünk magyaroknak ez nemigen megy, de hamar rá lehet érezni az ízére, és bizony addiktív. És ismét hangsúlyozom, mert fontos: egy pompás fekvésű, frankó városban!

Igyekeztünk reprezentatív mintát venni Pugliáról, de nem a turistáknak szánt ösvényeken, hanem a kitaposatlanabb részeken: mi nem Polignano a Maréba, nem Alberobellóba vagy épp Ostuniba mentünk, ahova mindenki, hanem inkább Brindisibe, Tarantóba és Bitontóba. Utóbbi egy elképesztő történelmű római kori – nem tengerparti – város, tele csodás régi épülettel, szuper étteremmel és kedvesen segítőkész helyivel. Mindegyik településen azt éreztük, hogy oké, akkor akár maradhatnánk is.

Bitonto

Vagyis bocs, ez nem igaz, a Jón-tenger partján fekvő Taranto neccesebb volt, persze csak egy része, a híres óváros, a Borgo Antico. Dél-Olaszország harmadik legnagyobb városát a külföldiek szinte egyáltalán nem ismerik, ez az óvárosi rész pedig olyan, mint egy kiterjesztett Hős utca tengerparttal és kikötővel. A két tenger városának ezen részén meglehetősen kikerekedett szemekkel pislogtak ránk, amit először nem értettünk, aztán harminc méterrel odébb már láttuk, ide nemigen jönnek bolyongani a turisták.

Egészen különleges rezervátum az ott a szanált épületek között megbújó dühöngőben focizó helyiekkel, a kikötő olajos vízébe ugráló srácokkal, és a reménytelenséget sugalló elhagyott épületekkel. Nekem óriási élmény volt.

Taranto

Mindezt azután néztük meg, hogy félnapot úszkáltunk, búvárkodtunk a Tarantótól pár kilométerre lévő Lamarré Lido nevű standon, ami már a Jón-tengernél volt. Merthogy ha már Pugliába repültünk, nem akartuk kihagyni, hogy két tengerben is megmártozzunk. Az már csak hab volt a tiramisun, hogy olyan langymeleg és tiszta volt mindkét tenger, hogy órákig lehetett benne ázni.

Lamarré Lido

Amikor pedig szusszantunk egyet, jöhetett a kávé és az orecchiette, a pugliai fülecske tészta, amit nyilván csak errefelé csinálnak, olyannyira, hogy Bari óvárosában az utcán hajtogatják a helyi asszonyok.

Pane e Pomodoro

Mamaluna Beach

A kajákról sokat nem érdemes regélni, mindenki tudja, hogy arrafelé ez a kultúra része, megadják a módját az étkezésnek, a minőségre pedig még úgy is hangsúlyt fektetnek, hogy éjjelente nagyüzem van. A pizza nápolyi jellegű vékony, előszeretettel használnak egy stracciatella nevű, bivalytejből készült lágy sajtot, de ami nagyot ütött, az a terrina nevű antipasti volt, ami füstölt scamorza sajt, valamilyen helyi, ízletes kolbász és paradicsom agyagedényben történő egybesütése volt. Mennyei.

Ahhoz, hogy ennyi mindent meg tudjunk nézni, megízlelhessünk és felfedezzünk, mi autót béreltünk, aminek komoly kockázata van a délolaszoknál a fent ecsetelt okok miatt. Ha viszont felveszed a flow-t, akkor nem töröd össze a járgányt, cserébe lehet rendesen haladni. Mi a festői Brindisiig vonatoztunk érte, egy óra volt az út, tiszta, wifis, konnektoros vonaton, amely egy percet sem késett. Ilyen, amikor az édes élet keveredik a hanyatló nyugattal.

Brindisi

Ott Mauro várt minket, aki egy szót sem beszélt angolul, és sosem látott minket, mégis odaadta az autót kvázi hitelbe, miután a belvárosi ATM lefagyott és bepötyögtük neki a Google-ba, hogy sajnos csak a pénz felét tudjuk odaadni. No problemo! Miért is lehetne ez gond, ne viccelj, bátyja, majd odaadod, ha jöttök vissza, sugárzott a tekintetéből. Mi meg pislogtunk, mert magyarok vagyunk.

A vonat egyébként nagy segítség volt a hazaútnál is, ugyanis kisétáltunk a központi állomásra és felszálltunk a reptérig suhanó szerelvényre, tizenkét perc múlva meg már a becsekkolásnál álltunk sorban.

Az a tizenkét perc viszont szinte egy örökkévalóság volt, ugyanis ez idő alatt zongoráztam végig, tulajdonképpen miért is nem maradunk itt – végleg, nyugalomban, békében, mosolygásban, tengerben és tésztákban fürödve, egy fajként a gondtalan, barátságos olaszokkal.

Ez is érdekelhet:

(Fotó: Getty Images és a szerző)