Majdnem feloszlottak, de ezért kár lett volna. Akár megosztó is lehetne a Followill tesók új munkája, de ennyi megjegyezhető dallal nagyon nehéz vitatkozni.
A Mechanical Bull az a gyermek a családban, akinek születésétől illet kicsit tartani, és nem azért, mert sokan az új Damient vagy egy egyéb válogatott antikrisztust láttak benne. A kissé rideg fogadtatásban részesült, valóban meglehetősen középszerű Come Around Sundown albumot követi a KOL-életműben, ami után a világ legnépszerűbb családi zenekara kénytelen volt szembenézni a démonaival, többnyire a pletykák szerint egy elvonón (bár Caleb ezt azóta cáfolta), és azokat is meg tudjuk érteni, akik a kényszerszünet bejelentésének pillanatában nagyobb összeget tettek egy zorános album eljövetelére valamikor a távoli jövőben.
Ehhez képest a Mechanical Bull a csapat legkönnyebben fogyasztható, és leglazább lemeze is egyben. Már a megjelenés előtt kikerült két dal, a Supersoaker és a Wait For Me is jelezte, hogy Followillék remek formában vannak, egy picit sem görcsölnek, és még csak nem is depressziósak. Ez persze rosszul is elsülhetett volna, de szerencsére a lemez többi trackje is az előbb említett darabok szintjén mozog, mind minőségben, mind hangulatában. A Rock City-féle korrekt lötyögések mellé becsúszik egy-két pörgősebb stadionszaggatás is (Don’t Matter, Coming Back Again), jönnek az azonnali megjegyezhetőség határán billegő, érezhetően klasszikusnak szánt, de csak szimplán nagyon kellemes Leon-alapvetések (Tonight, Temple), plusz a kötelező lassú elől sem menekülünk meg (Beautiful War).
Tökéletesen átjön, hogy a dalszerzésnél valamint a stúdiózásnál bizony nagyon jó energiák mozogtak, csak éppen egy ponton már túl sok lesz a jóból, a Comeback Story és a lemezt záró On The Chin például remek dalok ugyan, de valahogy kevésbé működnek az életművet végignézve, és bár nem zavarnak, csak elkezd hiányozni egy pici mocsok. De hát ez egy kisimult zenekar, aki pont olyan zenét játszik, mint amit akkor hallgatnál, amikor remekül kialudtad magad. Talán tudattalanul is, de a felkelő nap zenéje lett a Mechanical Bull (ezzel is elhatárolódnak picit a Come Around Sundown-tól), és ha nyáron jött volna ki, az évszak legjobb lemeze is lett volna egyben, még akkor is, ha nemzedéki slágert nem foglal magában. Így sem rossz, ebben a szellemben nyugodtan haladhatunk tovább a jövőben!
