A young adult franchise-ok sosem a bivalyerős történeteikről voltak híresek, na de mit tegyünk, ha egy mozisorozat záródarabjára már annyi értékelhető sztori se maradt, hogy kihúzzuk vele a stúdió logójáig? Hát, nyomjuk tele a filmet normális akciójelenetekkel, aztán csak lesz valami.
Az útvesztő úgynevezett naaagy fináléja tulajdonképpen egy 142 perces tűzijáték, sok-sok üldözéssel, rohangálással, jelentős tiniszerelmes megszakításokkal. Amolyan „legyünk gyorsan túl ezen az egészen” hangulat járja át Thomas és a többi „tiszttárs” végső kalandját, ami, mármint a megúszás, már csak azért is fontos lehetett a stábnak, mert jó ideig le kellett állni a forgatással, hisz a főszereplő, Dylan O'Brien eléggé súlyosan megsérült. S mire felépült, ez az egész young adultos hókamóka erős lecsengésbe kezdett – nekik meg csak be kellett fejezni az epikus küldetést, ha már 2014-ben beküldték abba a csinos labirintusba a gyerekeket, s azt ígérték nekik, a végére lesz valami értelme ennek az egésznek.
Na, értelme, az nem lett, hiszen tulajdonképpen csak az első rész volt fenntartások nélkül szerethető: rejtélyes volt, tempós, s csak kicsit nyavalygós, s mivel ugye még a film végén is csak utalgattak arra, mi is várja az útvesztőben rohangáló srácokat a külvilágban, akár még reménykedhettünk is benne, hogy valami értelmes. Valami olyan, amiért megéri majd még két filmet végignézni.
Persze azok, akik olvasták a regényeket, már ekkor is szóltak, hogy tessék vigyázni, a második és harmadik könyvvel még a szokásosnál is komolyabb problémák vannak – s ezek a zűrök annak rendje módja szerint jelentkeztek is Az útvesztő: Tűzpróbában.
Kiválasztott legyen a talpán, aki akár a 2015 őszén, a bemutató után egy nappal is meg tudta mondani, mi zajlott abban a filmben, azon felül, hogy Dylanék találkoztak az ellenállókkal, s felvették a harcot az úgynevezett Veszett ellen, akinek emberei sunyin néznek, s még gonoszabbul gondolkodnak. Naná, hiszen az egyikük Kisujj a Trónok harcából (Aidan Gillen), de ezt a többieknek nem kell tudni.
S a helyzet ebben a részben is változatlan. Jó, hát megtudjuk, hogy mi lett az árulóval (romantikus szál!), meg mire készült Dylan és pisztolytáskás pajtásai, s rátalálnak egy városra is, amiben semmi meghökkentő nincs, mármint nekünk. Hisz ez a város pontosan úgy néz ki, mint egy normális metropolisz, így hát hiába magyarázzák ámélkodva a szereplők, hogy az ő disztopikus, vírusfertőzött világukban ez mennyire nagy dolog, azt kell sajnos mondanunk, hogy nem, a moziban ülve ez egyáltalán nem nagy dolog. Ebben a karanténvárosban pont olyan toronyházak vannak, mint bárhol. Hagyjuk ezt, tessék inkább akciózni.
És ők ezt is csinálják, korrekt CGI, elviselhetően kinéző mesezombik (soha, de soha nem fogom megszokni, hogy úgy hívják őket: buggyantak) és követhető, jól vágott kaszkadőrmutatványok segítenek minket abban, hogy valahogy csak kibírjuk ezt a szűk két és félórát (operatőr: Pados Gyula!), ám mivel a harmadik ilyen jelenet után egyértelmű lesz, hogy ebben a filmben szinte mindegyik „hű de izgalmas” akciójelenetnek úgy van vége, hogy jönnek a haverok a repülővel és megmentenek (majdnem) mindenkit, bizony ebben is bele lehet fáradni. Bele lehet szunyókálni.
Arról már nem is beszélve, hogy az óriási, elképesztő és fantasztikus, mindent megoldó úgynevezett fordulat annyira olcsó, kiszámítható és totálisan hatástalan, hogy szinte tényleg halljuk a rendezőt, ahogy azt sutyorogja a takarásban, hogy gyerekek, vegyük még ezt fel, adjuk át a musztert az utómunkás teamnek, aztán húzzunk szépen haza, s legközelebb forgassunk majd valami igazi mozit.
Úgy legyen!