Kritika: Ősember – Kicsi az ős, de hős!

Két félidő a bronzkorban! Nick Park képtelen olyan fantáziátlan lenni, hogy legalább kicsit ne szeressük, amit kigyurmázott nekünk.

Új produkciója nem éri fel Wallace és Gromit-filmeket, s nem is annyira vicces, mint a Shaun, vagy a Csibefutam, de még így is bőven aranyos.

Az Aardman stúdióra nem most kezdett el furán nézni a világ, vagy hát nem most kezdődött az, hogy a fősodor különcként tekint azokra az arcokra, akik – bár használnak számítógépet – még mindig gyurmával kelnek és fekszenek, s azzal készítenek angolosan szemtelen animációs csodákat. De a négyszeresen(!) Oscar-díjas Nick Park filmjeiben nem csak a technikai megvalósításban volt mindig valami dinka csavar, hanem a sztoriban is.

No, az Ősemberből épp ez hiányzik most.

De igazságtalan lenne legyinteni rá még így is, hisz már önmagában az is bravúr, hogy egy látszólag kicsit sem eredeti alapötletből sikerült kihozni egy bőven szórakoztató, kedves kis filmet, amelyben Öcsi és a többi ősember otthonuk védelmében focipályára lép a bronzkori egóbajnokokkal, s persze, mint mindig, most is bebizonyosodik, hogy nem az a győztes, aki eleve annak érzi magát, hanem aki képes csapatban gondolkodni. Bizony!

Parkék nyilván tudták, ha ősemberekkel akarnak poénkodni, nem csinálhatnak úgy, mintha nem létezett volna a Flintstones, hiába volt az régen, Frédiék és Béniék azért eléggé kimaxolták a kőkorszaki szaki témát. De Aardmanéknál még így sem kell kölcsönkérni bájt és szívet másoktól, hisz ősálmukból felébresztve is kitalálnak olyan gegeket, mint például a nyitány földtörténeti összefoglalója, vagy a madár, aki üzenetrögzítőként működik. S mivel cukiságnak ott van a blökiként funkcionáló házimalac (magyar nevén: Kutylac), az Ősemberben tulajdonképpen minden megvan, amit ma egy multiplexes animációnak tartalmaznia kell ahhoz, hogy a családok örömmel vegyenek rá jegyet.

Én kicsit sem értek a focihoz, de azt azért eléggé könnyen ki tudtam csomagolni, hogy Park mit akart ezzel a sporttal a filmben – mert ebben sincs semmi ravaszkodás. Hát azt, hogy a mai túlfizetett futballsztárok többségéből pont az az ős(!)erő hiányzik, amiért elvileg a sok zsét kapják, vagyis inkább önmaguk előtt tetszelegve kergetik a labdát, pedig a küzdés és maga a játék lenne a lényeg. Szívesen mondanám, hogy ennél több, vagy bonyolultabb gondolat is rejlik az Ősemberben, de tényleg nincs, viszont lehet rajta sokat mosolyogni, gyönyörű a külcsíne, elég jó a magyar szinkron (Alföldi Róbertnek külön pacsi a főgonosz magyarításáért), s szerencsére hiába „fiús” a történet, azért Puska személyében szerencsére egy kedves, vagány csajkarakterrel is szolgál – ami azért jól jön akkor, ha az embernek lánya van, s vele ül be a filmre.

De szerencsére attól nem kell félni, hogy a vetítés közben megkérdezi a gyerek, hogy pontosan mi is az a les, mert erről nincs szó, nincs ilyen jelenet. Én mindig is tudtam, hogy rendes ember ez a Nick Park.

7
  • Megbízható Aardman-minőség
  • Túlságosan is megbízható
  • Nem csapkodod közben a térded, de nem is bánod meg, hogy beültél rá

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon