Egy költői ambíciókat dédelgető, ám negyven évvel ezelőtt, tizenkilenc évesen elhunyt nagynénire utalva Joanne címmel jelent meg tavaly Lady Gaga negyedik teljes értékű nagylemeze, ami legfeljebb a teljesen eltájolt elődjéhez, az Artpophoz képest nevezhető előrelépésnek. Az igazság az, hogy a gagás furcsaságot a kimaxoló, de a korai slágerekhez már csak épp fel érő Born This Way óta hanyatlik az énekesnő karrierje. Persze ettől még lehetne jó film az Ötlábkettő, hiszen egy dokumentumfilmnek egyáltalán nincs szüksége totális happy endre.

Ehhez képest a film kiindulópontján egy krónikus csipőfájdalmaktól gyötört, párkapcsolat végén álló énekesnőt látunk, akit Mark Ronson aktuális producerén kívül szinte valahány férfi alsóbbrendűként, irányítandóként kezelt. Ő mondja, nem én. Sőt, még az általa nagyon sokra tartott Madonna is becsmérelte, de legalább állt volna vele szemtől szembe, ne egy interjúban mondta volna mindezt. Mert ez olyan, mint amikor egy férfi a haverjával üzeni meg, hogy bejössz neki. Ezt is. Szóval a film alapszitujában ez az énekesnő próbál talpra állni, girlből business womanné válni, illetve művészileg is újra kitalálni magát.

Kézenfekvőnek tűnt visszaásni a gyökerekig. Arra, hogy a zenében ezt miként gondolták megvalósítani, sajnos nem tér ki a film. Pedig hát végső soron ez lenne itt mindennek a kulcsa. Azt azonban egy medenceparton az art direktor előtt ledobott fürdőruha felsővel hangsúlyozva megtudjuk, hogy a megújulás kulcsa az lesz, hogy az énekesnőre jellemző extrém ruhakölteményeket a póló-farmer kombóra kívánja cserélni. Vajon mit szólnak majd ehhez a régi rajongók? A lemez megjelenése utáni nehezen hihető jelenetben mindenesetre a walmartos dolgozók alig ismerik fel a hangsúlyozottan civilben mátyáskirálykodó énekesnőt, ahogy a fél mellét (alulról!) láttatni engedő haspólóban odaáll a pulthoz és megkérdezi, hogy miért csak ennyi lemez van kirakva a Joanne-ből? Vajon?

Ennél már csak a kellemetlenebb, amikor a Joanne egyik számában közreműködő Florence Welch az egyik stúdiós instázás előtt felkérdi Gagát, hogy nem para-e 18 millió emberrel megosztani egy képet. Amire csak annyi a válasz, hogy jajj, ne is mondd!

Közben pedig folynak a könnyek. Folynak, amikor a nagyinak (egyenlő: a néhai Joanne anyukájának) lejátssza a címadó számot. Folynak, amikor a rádió bevisz hozzá egy rajongót, aki arról beszél, hogy a Born This Way mennyit adott neki - itt teszem hozzá, nekem is. Folynak, amikor arra terelődik a szó, hogy hány szakítás az ára az eladott lemezek millióinak. És persze folynak akkor is, amikor elviselhetetlen a csípőfájdalom. Csak hát, ha ennyi dráma és fájdalom van, akkor a tényleg szörnyű dolog sem tud úgy hatni, ahogy annak tényleg kéne. Pont úgy, ahogy az énekesnő Trump beszédével próbálja kiütni a saját fizikai fájdalmát - ha őt hallja, talán nem érzi a fizikai fájdalmat. Ezt Chris Moukarbel rendezőnek is illene tudnia.

Ahogy azt is, hogy a színházban nem véletlen van egymás mellé téve a szomorú és a vidám maszk, nincs az egyik a másik nélkül. Az Ötlábkettőben a túlzásba vitt drámázás mellett ugyanis nem csak önkritika nincsen, hanem humor se. Az egyetlen árva vicces jelenet az marad, amikor Lady Gaga a stúdió előtt leparkolva belecsúszik a producere kocsijába. De legalább ezzel a húzással rögtön megroggyantja a film coelhoi szinteken pengő feminista szólamát is.

Mondanám, hogy szétbombázza, de azt majd a film végkifejlete teszi, amikor a csípőproblémákon, a fáradtságon túl lendülve, sőt, csapata élére állva vezényli le a Super Bowl Half Time Show-t. Igen, egy férfi focimeccs szünetében lép fel, és nem, nem póló-farmerben slattyog be, hanem csillámló ruhában érkezik meg a magasból. Hogy - és ezt ugyan nem mutatja a film, de nem titok - előadja a főleg régi számaira épülő műsorát.