Ha nem hiszed, játszd végig a Little Nightmares II-t. Mi megtettük. Teszt!
A Little Nightmares 2017-ben egészen közel férkőzött a szívünkhöz. Nem volt nehéz dolga, hiszen teljesen egyedi látványvilágával, gyönyörű grafikájával és bizarr, de valahol mégis cuki, viszont elejétől a végéig vérfagyasztó hangulatával olyat adott, amit más nem nagyon tudott, egyszerre hatott a felnőttkori és a gyermeki félelmeinkre, mindezt pedig egy olyan platformjáték képében zúdította ránk, hogy szívesen végignyomtuk, bármire is hozták ki később.
A Little Nightmares 4 év után kapott folytatást, és bár a Tarsier fejlesztőcsapata azt az utat járta be vele, amit a platformjátékok folytatásainál néha szokás, mégis olyan lett a végeredmény, hogy azt bátran oda lehet tenni az első mellé. A csapatnak úgy látszik, megtetszett az Unravel Two, a Monument Valley 2 és barátainak dupla főszereplős, összefogós, együtt problémákat megoldós megoldása, és ennek mentén készítette el a folytatást, ami remekül áll neki, és új játékmechanikai megoldásokra ad lehetőséget.
Az új főhős, Mono ugyan nem sokban különbözik az előző rész főhősétől, Sixtől, legalábbis mozgásait tekintve, de mikor rövid úton összekerülnek, együtt (majdnem) legyőzhetetlenek lesznek. Át tudnak lendülni nagyobb akadályokon, fel tudnak emelni együtt nehéz tárgyakat, bakot tudnak tartani egymásnak, és így tovább. A két karakter persze néha szétválik, ekkor Monóval kell egyedül megoldanunk mindenféle trükkös logikai feladványt, vagy harcolnunk kell, amire eddig nem volt példa.
De ezek a harcok nagyon nehézkesek, mondjuk nem véletlenül, ilyennek is szánta őket a Tarsier. Mono ugyebár még gyerek, nem annyira bír el hatalmas kalapácsokat vagy egyéb tárgyakat, amivel le kell sújtania. Így inkább az lesz a lényeg, hogy megfelelő ütemben sózzunk oda az ellenfélnek, mielőtt még ránk ugrana, és az ebédjének nézne minket. Ez rohadt frusztráló tud lenni néha, hiszen van, hogy csak egy lépés hiányzik ahhoz, hogy a negyedik ellenfelet is le tudd nyomni, de nem sikerül, és kezdheted elölről.
Úgy, ahogy az előző részben, most is iszonyú sokszor fogsz meghalni, és ezt nem nagyon lehet elkerülni az első végigjátszásnál.
Azzal hozza rád a frászt, hogy bizonyos helyzetekben nem nagyon tudod kiszámítani, hogy mi történik, és másodszorra, annak tudatában, hogy mi történik, ha nem vigyázol, lélegzetvisszafojtva igyekszel megtenni mindent azért, hogy elkerüld a bajt. Ez baromi sokszor történik meg. Viszont pont ettől olyan hangulatos, na meg persze a grafikától és a pályatervezéstől, ami még mindig páratlan.
A grafika elképesztően szép, egyszerre cuki rajzfilmes és horrorisztikus, sőt, sokkal horrorisztikusabb, mint a 4 évvel ezelőtti epizód. A Little Nightmaresben még volt valami aranyos, annak ellenére is, hogy azért párszor eldobta az ember a kontrollert, itt viszont már a cukiság maximum a két fő karakter animációján látható, másban egyáltalán nem. Még egy rohadt plüssmaci is olyan ronda tud lenni, hogy az embernek kedve támadna otthagyni, nemhogy megfogni, bár utána legalább el kell égetni egy krematóriumban.
A játék szakaszai egytől egyig remekek, de talán az iskolai szekvencia a legsúlyosabb, ahol egy iszonyú hosszúra nyúló nyakú tanárnő elől kell megmenekülnünk, és nem csodálkoznék, ha többeknek lenne rémálma miatta. Ez a karakter önmagában megérne egy végigjátszást, mert a horrortörténelem legjobbjai között van, de szerencsére nem csak ő viszi el a show-t, hanem egyszerűen… minden.
A Little Nightmares II abszolút jól ki van találva. Az újítások mértéke elenyésző, de annyi azért akad a játékban, amennyitől nem egy ásítós újrázásként, hanem egy kipattant szemekkel, anyázva végigjátszós folytatásként marad meg az emberben annak minden hibájával együtt. Mert hát ne kerteljünk, azért vannak a játéknak hibái, bár egy részük valószínűleg tényleg nem hiba, hanem feature. Az irányítás néha például még mindig meg tudja őrjíteni az embert, amikor nagyon lassan reagál valamire, miközben épp az életünkre törnek. A kamerakezelés sincs mindig a helyzet magaslatán, így nem meglepő, ha esetleg leesnénk valahonnan, ahol egyébként teljes biztonságban éreztük magunkat.
A harcok nehézkessége és komótossága is kicsusszant az ember száján pár elég erős káromkodást, de ezek mind nem véletlenek. Éreztetik velünk, hogy a karaktereink nagyon is esendőek, és a világ, amiben mozognak, nagyon is veszélyes rájuk nézve. Ők mégis valahogy megpróbálnak a képességeik tudatában túlélni, akkor is, ha ez lehet, hogy neked az agyadra megy.
A sok halál viszont egy fokkal kevésbé idegesítő, mint korábban, hiszen a töltési idők lerövidültek, PS5-ön, amin teszteltük a játékot, el is tűntek. Azonnal visszakerülsz az előző checkpointhoz, és hála istennek ezek a checkpointok teljesen automatikusan jó helyekre visznek vissza, nem percekkel korábbra. Azért annyira szadista mégsem szeretne lenni ez a játék, pedig szadizmust eszik reggelire.
A Little Nightmares II attól is jó, hogy nem szuperhősökként kezeli a főhőseit. Viszont a világ, amiben megmozgatja őket, tele van irtózatos dolgokkal, és bár a rémségek egy része szimpla koppintás (életre kelt kézfej, helló), mégis annyira remekül működik az egész, hogy azt tanítani lehetne. Ha az elsőt szeretted, ezt is szeretni fogod. Csak ne számíts arra, hogy úgy visz vissza a gyerekkorodba, ahogy az első rész. Ez most valami sokkal sötétebb.