A Netflixet nagyon szerettük, amiért pénzt és platformot biztosított Tim Miller és David Fincher közös animációs antológia-sorozatához, az alkotók pedig busásan meghálálták a beléjük fektetett bizalmat.
Az első évadról készült kritikánkban le is írtuk, hogy ebből jöhetne még nagyon nagyon sok évad, legalább ebben a minőségben. A kívánságunk sajnos csak félig teljesült: megjött ugyanis a széria második évada, de az első 18 epizódja helyett csak nyolcat kaptunk, az új részeknek pedig nem igazán sikerül megugrani a korábbiak által magasra tett lécet.
Tragédia szerencsére nem történt, hiszen az Automatizált ügyfélszolgálat című alkotástól eltekintve a vizuális megvalósítás ezúttal is káprázatos, vagyis még akkor is kerek szemekkel fogod bámulni a képernyőt, ha egy-egy epizód a mondandó terén egy kicsit gyengébb annál, mint amit az előzmények ismeretében elvárnál.
Ha már a külcsín került szóba, muszáj kiemelni az Üzemzavar című részt, amiről az utolsó percekig azt hiheti a nézője, hogy élőszereplős, de nem. A kisfilmben nem Michael B. Jordan, hanem annak digitális verziója játszik, csak épp olyan elképesztő színvonalon keltették életre, hogy az simán átveri az ember agyát.
Akad itt természetesen hagyományos animáció és stop-motionnek kinéző CGI is, szóval ezúttal is kényeztetve vannak a néző látóidegei, az első évad erőszakosságából azonban rendesen visszavettek, de ami nagyobb baj, emlékezetes momentumokból is kevesebb akad. A legfontosabb epizódokban Fincherék ezúttal a halandóság-halhatatlanság motívumával foglalkoznak, és ebben a témában éri el a csúcspontját a második évad.
Míg az Élettelen szemek egy kegyetlen és megrázó gondolatkísérlet arról, hogyan üresedik ki az öröklét, a Snow a sivatagban című epizód ahhoz képest csak egy látványos sci-fi-akció, melyben a halhatatlan címszereplőt a genetikai kódjáért próbálják levadászni. És amikor már azt hinnéd, hogy a témában igazából nem is tudnak mit mondani az alkotók, jön az A megfulladt óriás című rész, amihez képest az addigi kisfilmek vásári mulatságoknak tűnnek csupán.
Ez lenne a második széria katarzisa, ami csak azért fáj a kelletténél jobban, mert utána már nem jön semmi. Ha úgy ülsz le a kisfilmek elé, hogy egész estés darálásban veszed magadhoz az élményt, a nyolc epizód fájóan kevésnek tűnik, az utolsó elöl pedig éhesebben állsz föl, mint ahogy nekiláttál.
A címmel eddig nem említett kisfilmek szórakoztatóak, de a megtekintésüket követően a néző hamar túlteszi magát az élményen, még akkor is, ha audiovizuális tekintetben kivétel nélkül mindegyik balzsam a szemnek és a fülnek. Az első évadnak már csak matematikai okokból is több tere volt a villogásra, hiszen tizennyolc epizódon keresztül mesélhetett a szerelemről, halálról és robotokról, de arányait tekintve ez annak jobban is sikerült.
Fura hiányérzet marad tehát a nézőben a Love Death + Robots 2 megtekintése után. A hangulat a helyén van, de ezúttal csak egy (A megfulladt óriás), na jó, másfél (Élettelen szemek) olyan alkotást kapunk, ami ideig-óráig belefészkeli magát az ember fejébe, a többi simán csak szórakoztató, ami alapból nem kellene, hogy negatívum legyen, de a remek első évad után ennél egy kicsit többet, maradandóbban szerettünk volna.
Bármennyire is csalódottak vagyunk, azt azért muszáj leszögezni, hogy nincs nagy baj, a simán csak szórakoztató pedig nemigen számít erős kritikának. Ha bírtad az első menetet, a másodikat is szeretni fogod, de azért jobban teszed, ha mérsékeled kicsit az elvárásaidat mielőtt rányomsz a lejátszás gombra.