Ilyen sem nagyon volt még. A Pixar Lelki ismeretek című remekműve még mindig megy a mozikban, de már nézhető az új Pixar-remekmű, a Luca is a nagyvásznon. Soha jobb dolgunk ne legyen, de sajnos ez az egész a Covid miatt alakult így, úgyhogy különösebben nem lehet örülni neki. Maradjunk annyiban, hogy mozis szempontból legalább ennyi szerencsénk van. A Luca mondjuk sosem tűnt a Pixar nagy dobásának, inkább csak egy kellemes nyári filmnek, amire el lehet vinni a gyerekeket, és nem kell utána majd feszengős beszélgetéseket folytatni az élet értelméről, és valóban nem is lett más. Egy könnyű nyári film erős mondanivalóval, ami viszont nem annyira bonyolult, hogy egy gyerkőc ne tudna megbirkózni vele.

A sztori rém egyszerű: a tenger alján tengeri szörnyek élnek. Ők olyan lények, akik a partra kijutva azonnal emberekké változnak, de amint víz éri őket, azonnal visszaváltozik a bőrük színes-nyálkássá. Luca is egy ilyen lény, aki szülei tanácsára nem nagyon megy a partra, de amikor találkozik Albertóval, a szintén tengeri lény sráccal, rájön, hogy odakint elég jó az élet emberként. Rövid úton találkoznak egy lánnyal, Giuliával, és a város életét megkeserítő, pökhendi Ercoléval, akivel azonnal ellenségekké is válnak, és eldöntik, hogy legyőzik őt a helyi éves „triatlonon”, hogy a nyereményből megvegyenek egy ütött-kopott Vespát.

Az azonban jóval nagyobb baj, hogy Portorosso, a város, amelyben jól érzik magukat, a tengeri szörnyek ősellensége, amint meglátnak egyet, előkerülnek a szigorú szigonyok. A srácoknak el kell rejteniük, kik is valójában, de közben rájönnek, hogy nem rejtegethetik magukat örökké, mert így lemaradnak a legvadabb álmaikról, például arról, hogy igazi emberként éljenek, és a nyüzsgő világban találják meg önmagukat az unalmas víz helyett.

És nem, ez a mondanivaló nem csak egy elcsépelt másság-analógia. Sokkal univerzálisabb és fontosabb dolgot tanít, mint hinnéd.

A lényegét tulajdonképpen ki is mondja, és rettentően okosan és kedvesen csinálja: nem az a lényeg, hogy más vagy, mint a többiek, mert az adott, ezzel nem tudsz mit tenni. Az már a te felelősséged, hogy kikkel veszed körül magad. Mindig utálni fognak az emberek, de nem mindenki lesz az ellenséged, és neked pont az a feladatod, hogy olyan embereket találj, akik melletted állnak, és ki is állnak melletted.

A Luca mindezt egy olyan olasz nyári ízkavalkádban meséli el, hogy szinte bele lehet harapni. Ilyen elképesztő nyári hangulatot nem is tudni, mikor árasztott utoljára film. Nem is bízták a véletlenre, olasz rendezővel, Enrico Casarosával készítették el a mozit, aki pont 10 évvel ezelőtt egyetlen Pixar kisfilmmel lett a szívünk csücske, ő rendezte ugyanis a La Lunát, azt a rövidfilmet, amelyben három generáció ment a Holdra hullócsillagokat sepregetni.

A Luca hangulata is hasonlóan tündéri, pont olyan harsány, mint az olaszok, de mégsincs érzelmekkel csordultig túlfűtve. Annyira viszont igen, hogy te is érezd, hogyan érdemes élni az életet, néha hangosan, bátran, színesen, sokat nevetve, jókat kajálva, a határainkat feszegetve, nem félve semmitől. Persze, ezek nagyon klisés mondanivalók, de ahogy a Luca közölni tudja őket, az valami csoda.

A Luca egy kis csoda.

Nem a Pixar legjobb filmje, de még így is nagyon jó, nincsenek benne idézhető mondatok, de még a forró nyár is nyáriasabb lesz tőle, utána pedig vidámabban tekintesz a világra, akarsz enni egy jó tésztát, és igen, el akarsz menni Olaszországba. Ha pedig valamiért nagyon más vagy, mint a többiek, mint az "átlag", talán elgondolkodsz azon, hogy jó emberek vesznek-e körül. Ha majd megtalálod őket, mindenképpen vegyetek egy Vespát, és menjetek fagyizni.