Mads Mikkelsen: Ha lenne gonosz oldalam, senkinek sem árulnám el! – Interjú

Dánia fő exportcikke az emberi élet sötét oldaláról, musicalekről, szexszimbólumságról és persze Hannibalról is vallott a rá jellemző nagyon visszafogott, de erős humorral. Imádjuk.

– Hogyan lehet eljátszani egy olyan szerepet, amelyet korábban Anthony Hopkins vitt sikerre?

– Az egész nagyon mókás, mert őt leszámítva is teljesen új a helyzet, amibe a Hannibal miatt kerültem. Eddig csak filmekben játszottam, ahol a kezembe nyomtak egy forgatókönyvet, amit meg kellett tanulnom A-tól Z-ig. És hát igen, eredetileg Anthony Hopkins játszotta Hannibalt, de ő már túl öreg ehhez a szerephez.

– Nem jelentett egy ilyen előd nagyobb kihívást?

– Először is meg kellett barátkozni azzal a gondolattal, hogy Anthony Hopkins már tökélyre fejlesztette Hannibalt, aztán belevetettük magunkat a munkába, ebbe a forgatókönyvbe, ebbe az univerzumba. A kihívás mindig abban rejlik, hogy sikerül-e megérteni, mit akar pontosan az író és a rendező.

– Hannibal Lecter igazán ikonikus szerep. Hezitáltál egyáltalán, hogy elfogadd?

– Igen, de szerintem mindenki hezitált volna. Gondolkodtam, aztán találkoztam Bryannel (Bryan Fuller, a sorozat kreátora – a szerk.) aki tíz perc alatt fel akarta vázolni a történetet, ami két óra alatt sikerült is neki (szerintem a 28. évadot is felvázolta már), és rájöttem, hogy itt valami egészen speciális verzió készül. Csak ezután döntöttem úgy, hogy fejest ugrok a dologba.

– Mit gondolsz, miért olyan népszerűek a popkultúrában a sorozatgyilkosok?

– Mert szerintem mindannyiunkat vonz az élet sötét oldala, valahol mindenki sötét, mint Hannibal, akit én nem tudnék a sátánnal, az ördöggel azonosítani. Semmit sem tesz ok nélkül és sokkal szélesebb perspektívából látja az életet és a halált is természetesen.

– Szerinted milyen Dr. Lecter jó oldala?

– Sok tulajdonságát lehet szeretni. Nagyon együtt érző, ellentétben Will Grahammel ő tudja is, hogyan és mikor használja fel ezt a képességét. Tele van érzelemmel.

– Nem próbáltál magad is kutatni sorozatgyilkosok után mondjuk könyvekből, hogy megértsd a gondolkodásukat?

– Nem igazán. Elég sokat tudtam róluk eddig is. Egyébként is, ebben az esetben egy olyan sorozatgyilkosról van szó, aki semmiben sem hasonlít a többihez, szóval nem is kellett ihletet meríteni egyéb sorozatgyilkosok munkásságából.

– Hogyhogy sokat tudtál róluk eddig is?

– Úgy alakult, hogy évekig kutattam az emberi viselkedés sötét oldalát, de a napfényeset is, mivel mindig is érdekeltek az olyan személyek, akik át tudnak lépni egy bizonyos határt. Szerettem volna tudni, miért teszik meg, mi történt velük. Nem akarom magamhoz ölelni őket, csak érdekesnek találom megérteni az ilyen embereket.

– Volt olyan létező gyilkos, akit érdekesnek találtál?

– Sok van. De hogy kit nevezünk sorozatgyilkosnak, azt nehéz megmondani, mert akár Dzsingisz Kánt is hívhatnánk annak. Mondjuk őt pont kedvelem. Nem csak maga a személy foglalkoztat, hanem minden, ami körülötte van, az is, hogyan történhet meg ilyesmi, milyen hatással van a társadalomra, miért követik őt az emberek. Szerintem érdekes a téma.

– Most már szinte minden aspektusát megjártad a színészlétnek. Játszottál tévében, blockbusterben, független filmben. Különböznek ezek a fokozatok valamiben?

– Számomra nem, mert minden egyes szerepnek ugyanúgy kezdek neki: meg akarom érteni, mit szeretne a forgatókönyv. Egyébként nem igazán tudnék eltéréseket találni egy kis költségvetésű dán film és egy amerikai blockbuster között. A legnagyobb különbség az, hogy egy dán forgatáson harminc embernek kívánok jó reggelt, egy amerikain viszont ötszáznak. De a lényeg ugyanaz: leülünk, és átbeszéljük a szkriptet, elszigeteljük magunkat a saját kis univerzumunkban. Meglehetősen intim hangulatot tudunk kialakítani akkor is, ha nagy költségvetésű filmről van szó.

– Nagyon sok tehetséges európai színész szeretne szerencsét próbálni Hollywoodban. Mit gondolsz, te mivel vontad magadra Amerika szemeit?

– A dán filmjeimmel. Szerencsém volt, mert egy olyan generációhoz tartozom, amelynek filmjei sokat utaztak a világban, így felkeltették néhány amerikai filmes figyelmét is. Szóval mindenképpen a dán munkáimmal váltottam jegyet Hollywoodba.

– Sokszor kerülsz elő gonoszként…

– Azért ez nem teljesen igaz, az otthoni filmjeimre ez nem jellemző, de nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy mindenféle embertípust eljátszhattam.

– Számodra melyik szerep érdekesebb színészként? A rosszfiú vagy a jófiú?

– Nem látok különbséget, ha jól van megírva a karakter. Mindkettőben meg lehet találni az érdekes részt, sőt, tulajdonképpen kéz a kézben járnak. A jófiúban rá kell lelnem a hibákra, a rosszfiúban pedig az emberséges részére. Mind a kettőhöz ugyanúgy közelítek.

– Melyik volt a kedvenc mozis szereped?

– Ha most elmondanám, megsértenék legalább harminc embert. Az a baj ezzel, hogy amit én személy szerint érdekesnek találtam, azt lehet, hogy a néző nem annyira, és fordítva, amit a közönség elismert, arról én nem mondanám, hogy életem fő műve. De minden egyes szerepemből tudtam tanulni valamit, és ez szeretném, ha továbbra is így maradna a munkám során.

– De azt csak tudod, hogy a tévét vagy a mozit élvezed-e jobban?

– Ha valami jó, akkor az jó. Imádom a Hannibal-t, olyan, mintha sok kis filmet forgatnék, vagy pontosabban egy hosszút, ebben az értelemben nincs különbség a tévés és a filmes munka között. Az egyetlen eltérés, hogy nem lehetünk benne száz százalékig biztosak, mi lesz a sztori vége, így még mi is meg tudunk lepődni, ami persze hatalmas kihívást jelent.

– Régebben táncosként is felléptél. Sosem gondolkodtál még azon, hogy beszállj egy musicalbe?

– Nem igazán. Az énekhangom nem ér egy fabatkát sem. Ha a szerep érdekes lenne, nem mondanék nemet, de csak akkor, ha a táncon kívül nem lenne más dolgom.

– Korábban a Dogma-mozgalom rendezőivel dolgoztál. Te is az irányzat szerves részének tartod magad?

– Nem, én Dogma-mozgalom előtti színésznek tartom magam. A Dogme 95 szerintem egy fantasztikus eredménye a dán filmművészetnek. Azt azért hozzá kell tennem, hogy én nem vagyok nagy rajongója a Dogma-filmeknek. Ha három órát kellene várni arra, hogy felkeljen a nap, inkább hoznám a lámpákat, hogy folytathassuk a forgatást. De ettől még a koncepciót jónak tartom, és örülök, hogy Dánia újra felkerült a térképre miatta.

– Miért nem játszottál még egyetlen Lars Von Trier-filmben sem?

– Beszéltünk már róla. Ismerem őt személyesen, jó filmeket készít és érdekes embernek is tartom. Megvan a lehetősége, hogy valamikor összejön a közös munka.

– Akkor beszéljünk kicsit a Vadászat-ról. Mennyire volt érzelmileg megterhelő számodra?

– Ahogy már mondtam, ha egy forgatókönyv jó, akkor nyugodtan támaszkodhatsz rá, és amennyire csak lehet, nem szabad eltérni tőle, mert a sztori és a szkript azért van, hogy te jó légy. Természetesen azért neked is meg kell tenned ezt-az az ügy érdekében. A Vadászat persze nagy kihívás volt, ám annyira jól megírták, hogy minden értelmet nyert. Egy színész számára az a legnagyobb kihívás, amikor semminek sincs értelme, mégis meg kell találnia valahol a szövegben.

– De hogyan tudtad lepakolni azokat az érzelmeket, amelyeket magadra kellett szedned a forgatás közben?

– Mindig is nagy rajongója voltam a karakterbe gyorsan beugrás, majd a belőle gyorsan kiugrás művészetének. Ha a gyerekeimet mindig más néven kezdtem volna szólítani, amikor csak egy új filmet forgattam, akkor meglehetősen egészségtelen családom lenne. Szóval a gyorsan be és gyorsan ki elvét követem.

– Mi lesz a következő projekted?

– Egy westernt forgatok The Salvation címmel. Erről álmodoztam gyerekkoromban. Jól nézel ki, fegyvered van, szóval hatalmas móka. Utána viszont elmegyek pihenni. Az utóbbi két évben nagyon keményen dolgoztam.

– Beszéljünk egy kicsit az Egy veszedelmes viszony-ról. Mennyire ismert a benne elmesélt történelmi sztori a hazádban? Tanulnak róla a gyerekek a történelemórákon?

– Szerintem az én generációm lehetett az utolsó, aki tanult erről. A filmben egyébként olyan mélységeiben meséljük el a sztorit, ami meglepő lehetett azoknak is, akik ismerték a történetet.

– Mit gondolsz Dánia államformájáról, az alkotmányos monarchiáról?

– Szerintem fantasztikus rendszer. A királyi családnak természetesen nincs politikai ereje, de ők a kulcs ahhoz, hogy az országot kvázi mint terméket el tudjuk adni. Ők Dánia arcai, és hozzáadnak mindenhez egy kis mesebeli érzést is, amire szerintem minden embernek szüksége van.

– A New York Times nemrég szexszimbólummá választott. Hogyan reagálod le az ilyesmit?

– Elég lassan terjedhetnek errefelé a hírek, mert ez nagyjából húsz évvel ezelőtt történhetett. De semmi baj, még ennyi idő elteltével is örömmel fogadom, ha ilyet mondtak rólam. Hogy hogyan érzem magam? Először is, színész vagyok, a szexszimbólumság pedig a színészlét egy nagyon pici szegletét fedi le, de részemről rendben van.

– És a feleséged mit szól ehhez?

– Nem kérdeztem tőle, de nagyon örül neki, amikor címlapon lát.

– Valahol olvastam, hogy a Taxisofőr a kedvenc filmed. Miért lopta be magát ennyire a szívedbe?

– Azokkal a filmekkel nőttem fel, ami a jót és a rosszat állította a középpontjába. Még moziban láttam fiatalkoromban a Taxisofőr-t, és sokszor nem tudtam eldönteni, kedvelem-e a főhőst vagy sem. Úgy jöttem ki a moziból, hogy teljesen össze voltam zavarodva. Szerintem ez a filmkészítés lényege, kérdéseket kell ébreszteni a nézőben, a Taxisofőr pedig a legszebb mintapéldája ennek.

– Ha már a jót és a rosszat említetted, adódik a kérdés: neked milyen a gonosz oldalad?

– Ha lenne gonosz oldalam, senkinek sem árulnám el. Titokban tartanám. Igazából mindent megteszek azért, hogy elrejtsem az emberek elől, mivel tulajdonképpen hazudnom kell, amikor egy filmben játszom. Minél kevesebbet tudnak rólam az emberek, annál jobban tudok hazudni. Szóval ezért sem mondanám el senkinek, ha lenne sötét oldalam.

– Egyre népszerűbb vagy Amerikában. Sosem gondolkodtál még azon, hogy odaköltözz?

– Nem igazán, mivel a munkám Európába és Amerikába is köt. Most éppen Európában veszek fel olyan jeleneteket, amely egy amerikai film számára készül, szóval ha elköltöztem volna, akkor a családom Amerikában ülne és várna rám, az pedig kilencórás repülőutat jelent. Így csak két órát kell repülnöm, hogy lássam őket. Nagy különbség.

Nem tudod, ki az a Dr. Lecter? Akkor nézd a Hannibalt az AXN-en szerdánként 22:00-kor. Megéri!

(Interjú: AXN)

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon