A Halálos fegyver-sorozat óta már nem mondok semmit. Annyira féltem tőle, mint a tűztől, és legalább annyira rossz ötletnek tűnt, mint egy Marduk-feldolgozáslemez a Spice Girlstől. Aztán tessék, egy teljesen kellemes széria jött össze belőle. Lehetett volna pont így a Magnummal is. De nem lett. Justin Lin, a Halálos iramban-filmek pápája modernizálta, és egyszerűen semmi, de semmi értelme. És nem azért, mert nő lett Higginsből és mert Magnumnak nincs bajsza. Ezzel minden oké, nem itt van a probléma.

A probléma inkább ott van, hogy a Magnum régen sem volt egy igazán erős sorozat, legalábbis nem volt igazán jól megírva. Imádtuk, mert a készítők nagyon szerették a karaktereiket, és mi is rajongtunk a szereplőikért, de a történetek különösebben nem voltak maradandóak. A 2018-as Magnum láthatóan nem lesz ügyesebben megírva, mint a régi, de a karaktereit is nehezebb a szívünkbe zárni. Pedig nagyon igyekszik, de tényleg.

Kezdjük ott, hogy Jay Hernandez egyáltalán nem rossz főhősnek, pedig furának tűnt a latinosabbra vett Magnum, a képernyőn már nem az, tökös, laza, jól áll neki a Ferrari, jól áll neki Hawaii. A társai, a Ricket alakító Zachary Knighton és a TC-t játszó Stephen Hill sincsenek rosszul castingolva, és van valami bája annak, hogy Higgins ezúttal nő, ráadásul egy elég fura nő, akit Perdita Weeks elég jól kelt életre, de akit ez zavar, az nyugodjon meg, mert legalább Zeusz és Apollo pedig semmi sem változtak.

Csak hát elveszett a varázslat. Olyan jó volt nézni Tom Selleck bajusz alatti vigyorát, Higgins előkelő, már-már ultrasznob arckifejezéseit, a társak beszólásait, azt, ahogy a Ferrari suhan a Hawaii-i tájon. Azóta elég sokat láttunk a tájból más filmekben, Lin tudja is ezt, úgyhogy megpróbálja maira fazonírozott akciójelenetekkel feldobni a hangulatot, ezek viszont úgy kilógnak a képletből, mint egy kiló karaj a gyümölcsös tálból.

Lin ráadásul láthatóan kissé szenved a költségvetés hiányától, mozisra tervezi az ultralátványos, de rövid akciójeleneteket, mégis olyan tévéíze van az egésznek, látszik, hogy annyi pénz azért nem volt, amennyi kellett volna, olcsóbb a CGI a kelleténél, viszont így sem kell szégyenkeznie, mert még mindig sokkal jobban néznek ki ezek a képsorok, mint az átlagos sorozatok legtöbbjében.

A pilot legfőbb baja igazából az, hogy bár igyekszik közel húzni minket az összes karakteréhez, egyszerűen képtelen 40 percben mindent megoldani. Oké, megismerjük Magnumot, a traumáit, az összetört szívét és a keménységét, a társak alaptulajdonságait, Higgins képességeit, kapunk egy emberrablós-gyilkosságos nyomozós történetet, de az egész valahogy totálisan érdektelen. Meghalt Magnum haverja? Jönnek a könnyes flashbackek? Oké, de azt sem tudjuk, kik ezek a karakterek. Láthatóan olyanra vannak fazonírozva, mint a régi Magnum-sorozatban, de nem, ezek nem ugyanazok, mint ahogy a hangulat sem ugyanaz.

Az első rész főgonoszai ráadásul annyira semmilyenek, hogy arra szavak sincsenek, persze, jön majd később egy sokkal érdekesebb is valószínűleg, de talán nem ártott volna egyből belengetni a kilétét az első epizódban, hogy ne random rosszarcúakat kelljen már szerencsétlen magánnyomozónk ellen küldeni.

Egyelőre a Magnum-reboot kicsit olyan, mintha Justin Linnek kedve támadt volna magnumosat játszani, de a forgatókönyvíróknak nem annyira. Egyébként elég jól jellemzi a szériát, hogy az írói, Peter M. Lenkov és Eric Guggenheim a felelősek a MacGyver és a Hawaii Five-O rebootjáért. A 2018-as Magnum valahol pont a kettő szerelemgyereke. Néha pedig egész korrektül megidézi a régi széria hangulatát. Másodpercekre csupán, de sikerül neki. Nem rossz, nem nézhetetlen, csak végig azt érzi az ember, hogy totálisan felesleges. És ezt egy kinövesztett bajusz sem oldaná meg.