Fővárosiak és 18-70 évesek előnyben, de a Magyarázat mindenre minden magyarhoz szól, kedvesen, szelíden, és kényelmetlenül böködve.
Még el se kezdődött a film, és már indul az a bizonyos kényelmetlen érzés, ahogy megjelenik a vásznon: támogatta az AVF-Szlovák Audiovizuális Alap. Olyan izé ez, nem? És ugye, hogy nem is kell, meg nem is tudnánk, és főleg nem is akarjuk pontosan meghatározni, hogy mitől izé? És akkor pici fénykockában megjelenik, majd elkezd tágulni a kép, de csak 4:3 arányban, amitől végig velünk marad a nemteljesség, az enyhe üresség újra csak kényelmetlen érzése, pedig közben a film gyönyörű, meleg fényekkel mutat meg egész életeket. A miénket is.
A sztori a maga egyszerűségében, banalitásában és jelentéktelenségében csak egy vékony szál, amire az alkotók felfűzhettek egy csomó olyan érzelmet, hangulatot, életélményt és mai, abszolút hétköznapi és hiteles valóságdarabkát, amitől ez a film lebilincselő tud maradni a maga iszonyú hosszúságában.
Még úgy is, hogy nincs benne se szex, se bunyó, se autós üldözés, vagy egyáltalán: bármilyen akció.
A kényelmetlenség része az is, hogy pont az eseménytelenségen keresztül kap néha kedvesen gonoszkodó, enyhe bűntudatot keltő leckéket a néző. Vannak pillanatok, jelenetek, amikor aggodalmasan, de közben már szinte szomjasan kezdünk számítani egy kis vérre, halálra, erőszakra, tragédiára, a film pedig gúnyolódva bizonyítja be újra és újra, hogy ezekre nincs semmi szükség ahhoz, hogy az a bizonyos banális történet mozgásban maradjon.
Időről időre különösen mélyen meg fog érinteni a Magyarázat mindenre, ha van kötődésed Budapesthez, a Balatonhoz; ha tizennyolc vagy, ha emlékszel még, milyen volt tizennyolcnak lenni – és főleg, ha van gyereked, aki most tizennyolc. Ha vannak élményeid a tapasztalatlanul szerelmesnek levés röhejesen fájdalmas nyűglődéseiről, ha megélted a fékevesztett rohanás, bringával tekerés flow-élményét.
De az is elég az ütősen személyes pillanatokhoz, ha egyszerűen csak itt élsz velünk ebben az abszurd, félrecsúszott, gyakran kétségbeejtő, néha röhejes, mindenkinek, szegénynek-gazdagnak, kormánypártinak-ellenzékinek, tanárnak-diáknak egyaránt kellemetlen, közös mai magyar valóságunkban.
Nem hiszem, hogy ez a film lesz majd annyira időtálló, mint az egy-egy abszurd magyar történelmi pillanatot hasonlóan zseniálisan megfogó A tanú vagy az Üvegtigris. Ehhez valószínűleg nem elég vaskos és tömény a Magyarázat mindenre humora. Pedig van humora, és hasonlóan is működik: folyton magunkra ismerünk, ahogy csetlünk-botlunk a párkapcsolatban, a munkában, a Murphy törvénye által vezérelt tárgyi környezetben és úgy egyáltalán, az életben.
Akár klasszikussá válik, akár nem, az biztos, hogy Reisz Gábor forgatókönyvíró-rendező és forgatókönyvíró társa, Schulze Éva filmje, története itt és most nekünk nagyon-nagyon fontos. Példátlanul érzékenyen, finoman, senkit nem bántva, mégis kíméletlenül őszintén sűríti be és tükrözi vissza ezt az épp ma aktuális magyar agybajt, amibe valahogy már megint belenavigáltuk magunkat. Nagyon jó lenne, ha mindenki megnézné. Legalább lenne valami, ha csak egy film is, amiről végre talán tudnánk egymással indulatoktól mentes alapállásból kiindulva elkezdeni beszélgetni.
Bugyuta mese gumitestű kalózról még sosem volt ilyen mély, érzelmes és lelkesítő!
Ha tudom, hogy ez egy manga-adaptáció, bele se kezdek. Szerencsére nem tudtam, így most ajánlhatom nektek is a One Piece-t a Netflixen.
