Szóval azért kezdtem bele, mert nem tudtam, hogy ez egy manga illetve anime élőszereplős sorozat-adaptációja. Aztán azért nem hagytam abba az első tíz percben, mert elképesztően színesek, élőek, érdekesek a képek, a beállítások, a nagylátószögű objektívvel közeliben mutatott arcok. Végül pedig azért maradtam a tévé elé szögezve szinte egy menetben egészen az első évad nyolcszor egy órájának a végéig, mert teljesen lenyűgözött, ahogy a színészek képesek voltak életet, sőt: teljesen érthetetlenül hitelességet vinni olyan lehetetlen hülyeségekbe, minthogy valakinek gumiból van a teste (szó szerint), képes magát apró darabokban rászórni az ellenségre (nem hazudok), esetleg egy bazi nagy karddal a távolból a tengerparti homokot megütve a vízen átcsapó hasítással kettévágni és felrobbantani egy távoli kalózhajót (esküszöm!).

Valamikor az első évad felénél kezdtem ráébredni arra, hogy a kalózos-tengerészes, kardozós-hősködős furcsa mesevilágnak több nagyon komoly, tabudöntögető erkölcsi mondanivalója van.

A felszínen zajlik a sablonos alapsztori: sorsszerű találkozások folyamatában összeverbuválódik egy hajólegénységnyi fiatal hős, akik meg akarják találni a mindenki által keresett elrejtett kalózkincset. Lefutnak ugyanennyire sablonos epizódok: fiatal, épp nagykorúvá váló örökösnő vagyonára pályázik a sunyi inas, banditák terrorizálják a falut, de jön a hét mesterlövész pár harcos idegen megmenteni őket. Morcos bácsinak mégiscsak lelke van és megmenti a dacos gyereket. Ez utóbbi amúgy többször, legalább négyszer-ötször lezajlik csak ebben az évadban. Unalmas, ugye?

Emily Ruddba pedig nem lehet nem beleszeretni már a sorozat elején, amikor még nem is tudjuk, miért olyan sunyi kis tolvaj, mint amilyen

Pedig nem. Pont, amikor véglegesen eldöntöttem volna némelyik szereplőről, hogy na, ez tényleg egy sablonfigura, utálatos kis görény, tipikus főgonosz, szerencsétlen balfasz, esetleg önimádó, üres hős, akkor ezek a lapos rajzfilmkarakterek hajlamosak mondani valami olyat, amit egyáltalán nem mesefilmekben szokott megkapni az ember az arcába. De ezen a vonalon most nem is mennék tovább.

Az élőszereplős One Piece sorozatot nem azzal tudnám elspoilerezni, ha elmondanám, legyőzik-e vajon hőseink a minden porcikájával külön támadni képes gonosz bohócot (hát persze), hanem ha megosztanám, hogyan fejti ki tiszta erkölcsökről álmodó fiatal kadétjának admirális-helyettes Garp, milyen is szerinte a világ.

Hatalmas bravúr az is, ahogy a szörnyű japánképregény-bugyutaságok valahogy természetessé válnak az élőszereplős filmen. A bajuszos, nagyfogú élő óriáscsiga-rádiókból (ezt sem én találtam ki, eskü benne van) konkrétan szeretnék egyet itthonra vagy a kocsiba, annyira megkedveltem. Az egyik kard egy mozdulatra darabokra szeleteli a másik kardot – na és, miért ne? És ami a legfurább: még az se fura, amikor a szereplők annyira látványosan belemerevednek egy-egy kitartott pózba hogy nem lehet nem meglátni az elmosódott háttérben ugró, ütő-vágó, karddal suhintó képregényrajzot a háromdimenziós, lélegző, élő ember mögött.

Csodás kedvcsináló a One Piece legfőbb alkotója, Eiichiro Oda beköszönése a sorozathoz, azon a bizonyos csigán:

Hát igen, a színészek tényleg zseniálisak. Mindenki pont annyira tolja túl a karaktere karakterét folyamatosan, amennyire azt kell is az alapjában véve mégiscsak rajzfilmes hangulathoz. Így tud aztán tényleg nagyot ütni egy-egy kis remekül eljátszott őszinteség a néző érzelemközpontjára, amikor a sztoriban ki-kiesik ékegyszerű alapbeállítódásából valamelyik hős vagy gonosz és mond. néha csinál valami mélyet.

Hős, gonosz – vagy épp egy bizonytalan erkölcsi identitású személy. A One Piece egyáltalán nem bináris alkotás az egyszerű mesékre jellemző háromállású, jó-rossz-érdektelen koordinátarendszerben. De legalább csak ebben nem. A Netflixtől meglepő és üdítő módon öncélú szexuális kultúrharc (ebben az első évadban legalábbis) nem töri meg az élményt.

Nem akarok beszólni a manga és anime néhány tíz- vagy százmillió rajongójának; legyenek boldogok akár a képregényeikkel, akár az abból készülő pár fázisból álló animációkkal és a hatalmas, remegő szemű kétdimenziós figuráikkal operáló rajzfilmjeikkel egészen nyugodtan. Én egyszerűen csak nem értem és nem szeretem ezt a műfajt, ennyi. De amit a Netflix művelt a One Piece-szel (ami, mint mostanra megtudtam, a világ egyik legkedveltebb, 26 éve zajló történetű mangája), na - azt már nagyon is szeretem! Tudom, hogy egy debil szörnyűségnek tűnik, de adj neki te is csak tíz perc esélyt, hogy elkezdjen hatni, és nem fogod megbánni!