Már a címe is érdektelen, a látványosnak szánt nagy záró akciójelenet bugyuta, a cselekmény haladása időnként az ásításig belassul, a német színművészek legendás készsége a néző érzelmi bevonására ebben az alkotásban is épp csak eléri egy meztelencsigáét, és a nagymamás szexjelenet se lesz erotikus filmélményeim csúcsa. Ugyanakkor viszont az összes idei film közül, amit láttam (eddig), ez a német sci-fi thriller lesz az egyetlen, amit jó ideig nem leszek képes elfelejteni. És nem csak a nagymamaszex miatt.

A Paradise arról szól, hogy a nagyon közeli jövőben lehetségessé válik orvosilag elvenni életéveket egy embertől, és odaadni egy másiknak. Vagyis a donor egy egyszerű kis műtétet követően hirtelen öregszik mondjuk tizenöt évet, valaki más pedig fiatalodik ugyanannyit. Ezt alapvetően egy befutott berlini startup, az Aeon csinálja, legálisan, de már kialakult egy feketepiac, no meg egy terrorista szervezet is létrejött, akik szerint nem menő fiatal szegények életének megrövidítése árán gazdag öregeket megfiatalítani. Van még egy peremfeltétel: nem adhat bárki bárkinek életidőt, kell valamilyen nem részletezett genetikai egyezés ahhoz, hogy a tranzakció létrejöhessen.

Szereplők: a fiatal donorfelkutató-üzletkötő; ifjú felesége; az öreg, magának megfelelő donort nem találó cégtulajdonos; a terroristavezér; és néhány fegyveres mellékfigura, hogy lehessen a végén egy nagyszabásúnak szánt lövöldözős jelenetet is berakni a filmbe. A meglehetősen banális sztori futását szerintem ebből az alapállásból minimális fantáziával bárki egész pontosan meg tudná tippelni.

A film értéke nem is a történetben van, hanem a két órán keresztül folyamatosan, fáradhatatlanul arcunkba dobált, borzongatóan aktuális, folyton újra és újra megcsavart erkölcsi dilemmák hihetetlenül izgalmas sorozatában.

Össze se tudom számolni, hány érdekes vitatémát kapunk a Paradise-tól – vannak köztük klasszikusok, de vannak újak is. Mennyit áldozhat fel egy jobb élet reményéért alapvető emberi jogaiból, aki szegény? És mennyit, ha nemcsak magán, de a családján is segít ezzel? Függ-e ez a szegénység mértékétől, kilátástalanságától? Mennyire etikus egy olyan multinál dolgozni, ami ilyen vitatható biznisszel foglalkozik? Mennyire hibás, aki egy túlvállalt életszínvonalért túl sok apró betűs feltételt fogad el egy szerződésben? Mit tegyen a rendőr, ha döntenie kell egy ártatlan személy sorsa és a törvény rideg betűje között? Hol húzódnak az erkölcsi netovábbok, amikor az embernek a családtagjai és a társadalom, esetleg a családtagja és egy ártatlan idegen sorsa között kell dönteni? Mit tehet a vállalat és mit a forradalmár, amikor egy új technológia új erkölcsi problémákat is generál?

Mennyire egyenlőek a fejlett világ emberei az oda igyekvő bevándorlókkal? Hibáztathatók-e a szupergazdagok, ha próbálnak életidőt venni maguknak azoktól, akiknek szerintük kevésbé értékes az élete? És persze lehet-e egyáltalán valakinek kevésbé értékes az élete, mint másnak? Netán szerintünk is akadna olyan ember, akinek az életidejét mi jobban megérdemelnénk? Elítélt bűnözők például?

Ami a legszebb: a szereplők státusza ezekben az erkölcsi bizonytalanságokban folyamatosan változik. Először könnyű azonosulni velük, aztán valami csúnyaságot művelnek, majd megmagyarázzák, ezután egy kényszerhelyzetben rosszul döntenek, aztán csinálnak valami nemeset, utána még egy hülyeséget, aztán kiderül róluk egy sorsfordító valami is a múltból, én meg a végén csak ott ülök a tévé előtt, és pislogok, hogy most akkor hogy is volt ez, ki volt a jó, ki a rossz, volt-e jó meg rossz egyáltalán.

A filmnek van még egy különösen fontos értéke az európai néző számára: hogy nem amerikai! Érdekes volt eredeti nyelven nézni és figyelni a számtalan angol jövevényszót használó mai beszélt német fura keverékségét. Tetszettek a helyszínek; jó volt New York helyett Berlint látni, a mexikói határvidék helyett a litván–belorusz határ környékét nézni, mint a fejlett világ peremét. Örültem az európai aktuálpolitikát is érintő kis kiszólásoknak. És imádtam a kocsikat!

Kellemes valószerűséget adott a közeljövőben zajló német sci-finek a sok ismerős mai európai piacos villanyautó (Honda e, VW ID.3), ügyes volt a szupergazdagok látványos pazarlását az elektromos jövőben is biztosító elektromos, de így is nyomasztóan agresszív és fennsőbbségeskedő Mercedes SLS AMG és G-osztály szerepeltetése a startupvezér flottájában, szembeállítva a közeljövőbeli köznép által elérhető autómegosztós bérkocsival. Nagy kedvencem volt az elektromossá alakított Mercedes 207-es furgon, hitelesen mutatta meg a retrofit villamosítás lehetőségeit, és úgy bizsergette meg autóbuzi lelkemet, hogy közben finoman, elegánsan a sztori hátterében maradt.

A Paradise nem jó film, se látványban, se sztoriban nem ad annyit, amennyit egy kétórás sci-fi-thriller adhatna, a legjobb ilyen filmekre mindig jellemző humor pedig szinte teljesen elmarad És mégis: hogy a Netflixtől valami nagyon értékeset kaptunk vele, az tuti.