Annyira, de annyira jó, hogy a Sony elkezdte remake-elgetni a régi nagy klasszikusait, mert újra lehet élni a gyerekkorodat. De még hogy?! Felújított grafikával, amit nem simán új textúrákkal, hanem a nulláról felépítve pakoltak elénk, itt-ott egy egészen picit finomított irányítással, de tulajdonképpen mindegyik cím az eredetijének egy szebb és picit jobb verziója volt. Mondhatnánk, hogy „csak”, de ez hülyeség lenne. Csodásan sikerült a Crash Bandicoot-trilógia és a Spyro-játékok újrája is, de most itt az egyik legjobban várt remake, a MediEvilé, és egy picit kilóg a sorból.

Sir Daniel Fortesque visszatérése ugyanis takkra ugyanazt hozza, mint a ’98-as eredetije, és ebből azért most adódik egy kis bibi. A MediEvil ugyanis kultjátékká vált annak ellenére is, hogy távol állt már régen is a tökéletestől. Nagyon jó volt vele játszani, persze, sosem volt éppen könnyű, de néha azért sem, mert egyszerűen nem volt jól megcsinálva, az irányítása szörnyű volt, de a főhőse, a hangulata, a történetének banálissága és elhintett apróbb poénjai megmentették a középszertől. Nagyon is megmentették.

Lehet örülni annak, hogy visszatért felújítva a MediEvil, mert láthatóan mindent megtettek azért, hogy a rajongók örüljenek, csak míg a Crash-nél és a Spyrónál nem igazán volt mit javítani az irányításon és a kameranézeteken, itt bőven lett volna, és ahelyett, hogy bárki kijavította volna a régi játék hibáit, ugyanúgy elkövették őket újra.

A kameranézetek néha egészen banálisan rosszak, alig látni, hogy hova tartunk, és ebből akár komolyabb baj is lehet. Bevezettek ugyan egy újítást ennek kvázi kiküszöbölésére, a kamerát ugyanis lovagunk jobb válla fölé húzhatjuk, de ez sem jó semmire, nem tudunk vele pontosabban célozni, csak úgy van, hogy abban a pillanatban a kamera biztosan ott legyen, ahol szeretnénk. Csak semmi értelme.

Másrészt a játék ugyanúgy megmaradt az az eszetlenül „mész és kardozol”-móka, ami régen, és ez nagyon jó. Az viszont már nagyon gáz, hogy míg a régi verzió textúrái rondák voltak ugyan, de tökéletesen meg tudták jeleníteni a pálya mélységeit, itt sokszor szó szerint sötétben tapogatózunk, ha nem játszottunk a régi verzióval, néhol azt sem látjuk, hogy mi lenne a dolgunk, vagy hogy létezik-e mondjuk egy tárgy eltolásához egy kijelölt útvonal. Az árnyékolás elrejt mindent, és ez szomorú.

De a MediEvil ettől még MediEvil. Rettentően vicces, brutálisan hangulatos, és bár továbbra is tele van hibákkal, egyszerűen nem lehet nem imádni. Azoknak, akik nem tudnák, a sztorija egy hős lovagról, Sir Daniel Fortesque-ről szól, aki Gallowmere-ben legyőzte a gonosz mágust, Zarokot, de sajnos ebbe bele is halt. A legendák igazi hősként emlékeznek rá, amivel csak egyetlen baj van, hogy ez a legkevésbé sem igaz. Daniel ugyanis a csata legelső pillanatában elhalálozott egy nyílvesszőtől, gyakorlatilag ő volt a csata első halottja, magyarul a hőstől annyira távol áll, mint lagzis zenekartól egy Burzum-feldolgozás. Zarok visszatér, feltámasztja a halottakat, hogy hadsereget hozzon össze belőlük magának, de felkel a hősünk is, aki még mindig a jó oldalon áll. Talán most szerencséje is lesz.

A játéknak előnyére vált, hogy a háromszög gombbal váltogathatunk két fegyver között, és mi szabhatjuk meg, mi szerepeljen a tarsolyunkban. Szükség lesz sokszor váltogatni később a fegyvereket, mert egy-egy ellenfél könnyebben legyőzhető, ha megtaláljuk az őt legjobban sebző eszközt, nem is beszélve a bossokról. Ez így sokkal egyszerűbb, és megosztó, de nagy segítség lehet a szintén újonnan bevezetett, mellettünk loholó kis fény, amely segít nekünk, hogy épp kit kellene legyalulnunk, vagy merre kellene mennünk. Mondjuk nem lenne rossz, ha ezt ki lehetne kapcsolni, de hát ez van. Megszokható.

A grafika valahogy nem az igazi, bár tulajdonképpen nem nagyon lehetne rosszat mondani rá, az embernek mégis olyan érzése van, hogy lehetett volna még dolgozni a textúrákon, vagy elhelyezni egy-két extra apróságot a tájon, ha már felújítgatunk. Nem ronda a MediEvil, szó se róla, szuperül hozza ugyanazt a rajzfilmes feelinget, mint az első, most ráadásul még rajzfilmesebb a feeling, mint valaha, de a PS4 nem fog megizzadni a játék közben, az biztos.

Mi viszont igen, főleg akkor, ha szembesülünk azzal, hogy több mint 20 év alatt sem voltak hajlandóak változtatni a regenerálódásunkon, ami néha olyan helyzeteket eredményezhet, amelyeket alig lehet megoldani. Gondolok itt például arra, hogy csak bizonyos pontokon, egy zöld fénybe állva tudjuk feltölteni magunkat, illetve akkor, ha felvesszük a pályákon elvétve található üvegcséket, de ha mondjuk legyőzünk egy bosst, és különösebben nem állunk túl jól utána életerővel, akkor erősen lelakottan megyünk neki a következő szintnek, ahol jó eséllyel egy rakás nehéz ellenféllel találjuk magunkat szemben, de feltöltő fény sehol sincs. Aztán marad a szenvedés. Az sem mellékes, hogy továbbra sincs mentési pont egy-egy pályán, magyarul meg kell tudni mindent oldani egyben. Igen, az összes ellent és a bosst is. Kemény, de hát régen ilyen volt az élet, és szerettük.

A játékmenet ugyanaz az ide-oda rohangálva folyamatosan kardozás-lövöldözés-a saját letépett kezünkkel hadonászás mint anno, amin ma már valószínűleg egy modern játékokhoz szokott arc eléggé röhögőgörcsöt kapna, de ez a játék nem nekik készült. A felfrissített MediEvil egyértelműen azoké, akik imádták a régit, és nekiesnének újra. Ők ugyanúgy fognak rajongani érte, talán még egy-két könnycseppet is elmorzsolnak. Mindenki másnak viszont kevéssé fog bejönni a MediEvil, de van egy olyan érzésem, hogy tényleg nem a mindenki más a célcsoport.