Aki látta A vadászat című dán filmet, jó eséllyel hosszú időre megjegyezte Thomas Vinterberg nevét. A pedofíliával megvádolt óvóbácsi sztorija kegyetlen kórkép volt arról, hogyan működik a skarlát betű effektus egy modern társadalomban, hogyan teszi tönkre egy becsületes ember életét az egymásba kapaszkodó sejtések és félinformációk generálta népharag. Egy olyan mozi volt, mely a hőseitől eltávolodva, a lehető legobjektívebben mutatta be az eseményeket, a megtekintése közben mégis teljes képtelenség volt az egyszerű megfigyelő szenvtelen pózában maradni. Vinterberg a néző igazságérzetét húzta föl a kínpadra, és amikor már azt hittük, hogy végül helyreáll a világ a rendje, a záró képsorokkal képes volt bevinni még egy utolsó ütést.

A dán rendező legújabb filmjében a krízis nem érkezik ennyire látványosan, a Még egy kört mindenkinek szereplőit ugyanis nem egy hirtelen jött trauma, hanem a lassú kiüresedés fenyegeti. Négy negyvenes középiskolai tanár elhatározza, hogy letesztelik egy dán pszichológus áltudományos tézisét, mely szerint az ember az ideálisnál 5 ezrelékkel alacsonyabb véralkoholszinttel születik. Elkezdenek hát finoman piálni és meglepetten tapasztalják, hogy lágy szalonspiccel tényleg elviselhetőbb az élet. Aztán persze – az ember már csak ilyen – nem tudják megállni, hogy ne legyen túl sok a jóból.

Adja magát az értelmezés, hogy Vinterberg az alkoholizmusról akar mondani valamit, és persze a felszínen erre vonatkozóan is el lehet csípni releváns megállapításokat, de számomra a Még egy kört mindenkinek sokkal inkább szól a lassan elhervadó ifjúságról, az eltűnő szép reményekről és arról, hogyan zabálja fel az embert a szürke hétköznapok szűnni nem akaró láncolata. A négy férfi mindegyikének van valami baja az élettel. A tesitanár a magánnyal, a zenetanár motiválatlansággal, az iskolapszichológus a sokgyermekes apák állandó időhiány okozta frusztrációival küzd, a kiégett töritanár pedig a legjobb úton halad afelé, hogy végleg bekebelezze az üresség. Csupa olyan probléma, ami az ifjúkor végeztével lepi meg az embert, és amiből negyvenes éveire általában mindenki kap kisebb-nagyobb adagokban.

Kezdjük a legfontosabbal: Mikkelsen alakítása színészi csúcsteljesítmény. Abban a jelenetben, melyben a barátok egyikük negyvenedik születésnapját ünneplik, egyszerűen szívfacsaró nézni a játékát. Ő a társas magány szobra. Körülötte kedélyes csevej, melyben ő csak fizikai értelemben van jelen, lélekben ezer kilométerre jár, ha egyáltalán létezik még valahol. Aztán a részegség. Az illuminált állapot eljátszása az egyik legnehezebb színészi feladat, ami szinte futószalagon gyártja a maníros, hiteltelen alakításokat. Emlékezzünk csak Mahershala Alira, aki Oscar-díjat kapott a Zöld könyvért, a részeg jelenete ugyanabban a filmben mégis inkább Arany Málnát ért volna. Nos, Mikkelsen ezt is úgy hozza, ahogyan arra tényleg csak a legnagyobbak képesek.

És nem arról van szó, hogy a partnerei rosszak lennének, ebben a filmben ugyanis mindenki remek, de Mikkelsen egyértelműen viszi a prímet. A fura emberkísérlet sikeresen kimozdítja a résztvevőket a holtpontról, de nem mindegyikőjüket löki a jó irányba, és itt kérlelhetetlenül súlyosbodik a dráma. Kiderül, hogy az alkohol egy olyan egérút, mely a szürkeségből a pokolba vezet, de igazából mire idáig eljutunk, a film már el is mondta a lényeget.

Vinterberg filmje mégsem a pusztulásról szól, és ez a fináléban válik egyértelművé. Egy olyan fináléban, ami lélekemelően katartikus, és ami látványosan koronázza meg Mikkelsen csodálatos alakítását.

A film üzenetét persze a befogadó feladata dekódolni, de számomra a Még egy kört mindenkinek egy keserédes példabeszéd arról, hogy az élet baromi rövid, az évek pedig gyorsabban suhannak el az ember mellett, mint fák a száguldó vonat ablaka előtt.

A szomorú igazságért azonban a film tanulsága bőségesen kárpótol: megmoccanni, mozogni, érezni, élni, megélni kell. Egyszerűen hangzik, de sokszor valóban nem az. Hőseinknek is kellett hozzá néhány pusztító másnap, mire felfogták.