Bazi nagy szörnyekre vadászni jobb, mint gondolnád

Monster Hunter: World. Jól jegyezd meg ezt a három szót, mert amit kínál, azt vétek lenne kihagyni.

Vadászat. Maradjunk annyiban, hogy nem vagyunk barátok. Azokkal sem feltétlenül, akik vadásznak, és mindenáron rá akarnak beszélni, hogy ez márpedig akárhogy is nézzük, egy nekem való tevékenység. Nem az. Én nem tudnék nyuszikra, őzekre, szarvasokra, és egyéb állatokra lőni azzal a felkiáltással, hogy „vigyázz, ez támadni akar”. Jó, Jimbo nyilván nagyon eltúlozta ezt az egészet a South Parkban, de ettől még vagy pont ezért a vadászat a legkevésbé sem lett szimpatikus tevékenység számomra. Talán ha azzal próbálkoztak volna eddig is, hogy figyelj, elmegyünk és egy hatalmas réten gigantikus szörnyekre vadászunk majd irreálisan nagy fegyverekkel, akkor talán én is széles mosollyal keltem volna korán, hogy igenis, mehetünk, és lövök majd mindenre, ami akkora, mint egy kisebb családi ház.

A Monster Hunter: World vadászatot kínál, de olyan körülmények között, hogy még azoknak is összefolyik a nyál a szájában, akik úgy gondolkodnak a vadászatról, mint én. Ez a játék ugyan a vadászatra helyezi a hangsúlyt, de úgy, hogy közben egy tökéletes fantasy-környezetbe helyezi azt, magyarul kicsit olyan, mintha a theHunter keveredett volna a Final Fantasyvel, egy MMORPG-vel, mindezt pedig beköltöztették volna valami bizarr Jurassic Parkba, aminél most sok jobbat így hirtelen ebben a műfajban nem igazán tudnék elképzelni.

Ha valakinek a Monster Hunter nevezetű széria nem mondana semmit, az azért lehet, mert a Capcom egyébként nagyon nagy sikerű játékai inkább Wii-n, Wii U-n és 3DS-en hódítottak, és azok is csak inkább Japánban, és bár az első két rész PS2-n jelent meg, és van olyan cím, ami kijött PSP-re és PS3-ra is, valahogy a Sony konzolját elkerülték a későbbi epizódok. Egészen mostanáig.

A legújabb rész, a Monster Hunter: World már nem elsősorban ázsiai közönségnek készült, és ez vastagon meg is látszik rajta, de mégis sikerült úgy megvalósítani, hogy mindenkinek jó legyen. Abszolút nem régióspecifikus, és nem rétegjátékos igényekre szabták, ami valahol lehetetlenség, de mégis sikerült, ez a cím bizony egyszerre jó a japánoknak és az európaiaknak is, mivel sikerült tökéletesen belőni az arányait. A grafika például abszolút a „győzzünk meg mindenkit, aki él és mozog ezen a sárgolyón”-elv alapján készült, ennek köszönhetően a kalandjaink olyan környezetben játszódnak majd, ami simán szerepelhetne az értelmező kéziszótárban a „mesebeli” címszó mellett.

A vadon nem csak hogy totálisan élőnek hat, de elképesztően gyönyörű, a növényzet dús, és gyönyörűen kidolgozott, a napfény megcsillan a fegyvereinken, a szörnyek minden porcikája hihető, még akkor is, ha amolyan japán fantasysen minden egy kicsit eltúlzott, a szörnyek és az irdatlan nagyra nőtt fegyvereink egyaránt.

Apropó fegyverek. A játékban 14-et használhatunk és fejleszthetünk is persze, amelyek mindegyike teljesen különböző, így végig kell próbálgatnunk őket, hogy kiválaszthassuk a játékstílusunknak megfelelőt. Használhatunk lassú, de sokat sebző gigakardot és baltát, de ha ez nekünk nem fekszik, akkor jöhetnek a kevesebbet sebző, de gyorsabb fegyverek. Aki azt hiszi, hogy a kinézetüknek megfelelően egy agyatlan hack ’n’ slash élménnyé degradálódik a szörnyekkel folytatott harc, az nagyot csalódhat, mivel nem lehet itt csak úgy belebaltázni a nagyvilágba, ha nem tanulunk meg pontosan célozni, akkor csak össze-vissza fogunk vagdalkozni, a szörny meg lassacskán elfogyaszt minket ebédre.

 

Minden egyes fegyverhez külön kombók tartoznak, ezeket illik átnézni, mielőtt még ész nélkül elkezdjük nyomogatni a gombokat, hatékonyabbak is leszünk persze ezáltal, ami a szörnypürésítésnél a legkevésbé sem hátrány. A szörnyeket egyébként tényleg konkrétan le kell vadászni. Nyomokat kell keresnünk az erdőben, információt kell róluk begyűjteni, és amikor megtaláltuk, akkor jön a móka igazi része: valahogy meg kell őt győznünk választott fegyverünkkel arról, hogy nyúvadjon már ki.

Nehéz lesz velük egyezkedni, jobb, ha úgy kezdjük, hogy a különféle szörnyek szokásait is kiismerjük, esetleg olvasunk róluk a bázisunkon, már ha van bármilyen információ róluk egyáltalán. Sokféleképpen érhetünk el eredményt: csinálhatjuk úgy is, hogy agyatlanul nekik esünk, de azért a rémségek sem hülyék, némelyikük például szépen odavezet minket egy nagyobb döghöz, aztán már egyszerre több problémát is kezelnünk kell, ami nagyjából olyan Mission: Impossible, hogy Tom Cruise is sírva bújna az anyja szoknyája alá. Akár csapdába is csalhatjuk őket, akár elérhetjük, hogy "besegítsen" nekünk egy nagyobb szörny a sziget valamely pontján. Az egész csak rajtunk áll.

Magyarul igen, ez tipikus vadászat, a lehető legjobb fegyverrel kell elindulnunk, hogy kiismerjük a vadat, aztán leterítsük. De a megközelítése miatt mégis inkább egy fantasy-játékként értékelhető a Monster Hunter: World. Maga a világ, amiben játszódik, a kiscica segítőink, a Palicók, akiket valószínűleg itthon minden második ember Palikának nevez el, és persze a szörnyek is japán fantasy-feelinget árasztanak, csak a velük járó játékélmény nem tűnik japánnak.

Szemét egy játék ez, mert észrevétlenül válik addiktívvá, egy idő után eljön a „csak még egy szörnyet lenyomok ötven perc alatt, hogy megnézzem, mi jön az előző után”-szöveg ideje, és azt veszi észre az ember, hogy úgy ölt bele laza 40 órát, hogy fel sem tűnt. Akár egyedül, akár társakkal együtt mész neki a nagy vadnak, az élmény egészen szuper. Annyira lenyűgöző a Monster Hunter: World világa, hogy nyugodtan el lehet benne veszni, és annyira, de annyira szeretném azt mondani, hogy ez a sztorijának minősége miatt is így van, de sztorija jóformán nincs is. Ami van, az annyira kevés, hogy említésre sem méltó, de talán majd legközelebb összehoznak ehhez a vadászós gyönyörhöz valami igazán nagyívű sztorit is.

Mindenért kárpótol a lehetőségek garmadája, a szörnyek levadászásának élménye, a csodaszép világ, de azt azért tényleg nem értem, hogy ha mindenre ennyire figyeltek, akkor hogy maradtak akkora bugok a játékban, mint a hátunkon pihenő pajzsunkon a fizika törvényeit szembeköpve lazán átlebegő ruhánk, ami olyan rettenetesen idegesítő, hogy az ember legszívesebben betörné miatta a képernyőt. Mindezzel együtt is fantasztikus játék a Monster Hunter: World, ami után ugyan vadászni nem jött meg a kedvem, hadd éljenek a nyuszikák és az őzek, de ha valaki tud egy olyan szigetről, ahol gigaszörnyeket lehet megcsapkoni karddal, ne habozzon szólni, mert már venném is a repülőjegyet.

9
  • Gyönyörű
  • Addiktív és tele van lehetőségekkel
  • Egy normális sztorit azért írhattak volna hozzá

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon