Mert lássuk be, a streamingóriás nem arról híres, hogy vastag sugárban zúdítaná ránk a minőséget. A saját gyártású dokumentumfilmek terén már beértek, de a nagyjátékfilmjeik esetében olyan szinten a mennyiségi elv érvényesül a minőségi helyett, hogy az ember ezeket a darabokat már echte gyomorideggel indítja el. Sajnos a számok úgy lettek kitalálva, hogy mindenképpen őket igazolják. Ha a felhasználónak nem kell egy ilyen műsorszámért külön fizetnie, nyilván rányom a lejátszásra, amikor a Netflix az arcába tolja, hogy kijött egy új mozi Dwayne Johnson, Ryan Reynolds meg az őket fél kézzel agyonverő Gal Gadot főszereplésével, az meg már senkit nem érdekel, hogy egyáltalán tetszett-e a film valakinek.

A megtekintések száma az egyetlen, ami számít. Szépen lehet kommunikálni, hogy a Különösen veszélyes bűnözők elé ennyi meg annyi millió felhasználó ült le, és még az sem árnyalja a képet, ha esetleg a nézők legnagyobb része már az alkotás felénél kiszállt. Senki nem szól a fejeseknek, hogy ne adjanak pénzt silány forgatókönyvekre, hiszen náluk a jó ötlet így néz ki: Figyelj, főnök, ehhez a mozihoz megszereztünk három sztárt meg van rá százmillió dollárunk. Mehet?

Naná, hogy mehet! A néző úgyis kattint, és mivel a kattintás ingyen van, erről még a rossz kritikák sem fognak lebeszélni senkit. Ez a mentalitás aztán évek alatt odáig juttatta a platformot, hogy gyakorlatilag öt saját gyártású szutyokra jut csak egy értékelhető, az igazán jó darabok pedig valamiért csak az év utolsó hónapjaiban futnak be, amikor az ember már végleg lemondott arról, hoy a Netflix logója után bármi értékelhető jöhet vele szembe.

Ryan Reynolds személye ezzel szemben általában megfelelő garancia a könnyed szórakozásra, de a Netflix még ezt a védjegyet is képes volt elvenni tőle. A fentebb emlegetett két mozija bosszantóan silány termékek voltak, így még az sem tudott felvillanyozni minket, hogy a legújabb netflixes eresztésben azzal a Shawn Levyvel dolgozott együtt a sztár, akivel összehozták a mozis fronton nem túl erős tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését, a Free Guy-t.

Az Adam-projekt egy időutazós mozi, melyben a negyvenéves Reynolds 2050-ből visszajön 2022-be, ahol találkozik saját tizenkét éves önmagával, akivel aztán még négy évet visszamennek az időben, hogy az akkor még élő apjukkal együtt megakadályozzák az időutazás feltalálását, hiszen ez később tragédiához vezetne.

Levy nagyon érti a családi mozi műfaját. Tudja, hogy egy ilyen film megfelelő működéséhez mindenek előtt szerethető karakterekre van szükség, és szerencséjére a két Adam szerepére kiváló színészeket sikerült összeválogatni. Reynoldsot már ismerjük, tőle nem szokatlan, hogy komikusként és akciósztárként is otthonosan mozog a szerepben. Partnere, az első nagyjátékfilmes Walker Scobell szintén kiváló választás volt és a többi fontosabb szerepre összeválogatott aktor is hozza, amit kell.

A humán összetevő miatt nem is botlik meg Levy mozija, az időutazós sztori köré kanyarintott logikába ezzel szemben már becsúszik néhány baki. A közönség persze ezekkel hajlamos elnézően bánni, hiszen már hozzászokhattunk, hogy ezeket a történeteket nem lehet hiba nélkül lehozni, de azért az már-már pofátlanság, mennyire könnyelműen bánik ez az alkotás a magyarázatokkal. Ennél is nagyobb baj, hogy Levy borzalmasan túlcukrozta a filmet. Aki nem bírja a teatrálisan fátyolos tekinteteket és elcsukló hangokat, az ettől a filmtől egészen biztosan dührohamot fog kapni. Már csak azért is irritáló helyenként a picsogás, mert Levy nem bánik túl ügyesen az érzelmekkel. Amikor lelkizés van, azt szinte kivétel nélkül sikerül neki áttolni a gejl kategóriába.

Sebaj, le tudunk nyelni néhány kierőszakolt sós könnycseppet, ha az akció cserébe makulátlan, ugye? Nos, ezen a téren sem vagyunk maradéktalanul elégedettek, a CGI ugyanis nem a legsikerültebbek közül való. Ez különösen akkor lesz egyértelmű, amikor befigyel a rosszlány szerepében dühöngő Catherine Keener digitálisan megfiatalított változata. Sajnos a hagyományos trükkösök nem jutottak szóhoz, a látványosabb jelenetek kizárólag számítógépes animációval készültek, így nem ártott volna, ha a stáb illetékes része ennél egy kicsivel meggyőzőbb teljesítménnyel járul hozzá a látványhoz.

A helyzet végülis az, hogy ahhoz képest, mennyit panaszkodtunk fentebb, a címben feltett kérdésre mégis inkább nemleges választ tudnánk adni. Igaz, hogy Az Adam-projekt-ben akad néhány fájdalmas logikai bukfenc, amin ezúttal egy kicsit nehezebb túllépni, mint ahogyan ezt a Vissza a jövőbe esetében tettük, és a túltolt ríkatásnak, valamint a nem túl penge trükköknek sem tudunk örülni, de a humor, a hangulat és a könnyed hangnem legalább a helyén van.

Végső soron ezúttal úgy kaptunk egy vasárnapi családi mozidélutánra alkalmas ifjúsági sci-fi-akcióvígjátékot, hogy mire eljutunk a stráblistáig, nem akarjuk idegből visszamondani a Netlix-előfizetésünket. Azért már ez is valami.

Ez is érdekelhet: