Bill Burr a világ egyik legjobb stand up komikusa, bár tagadhatatlan, hogy az általa képviselt nyersesség igencsak megszűri a sztár közönségét. Ő az, aki soha nem tesz lakatot a szájára, a legkényesebb témákat sem kerüli, bevallottan indulatkezelési problékkal küzd, nyíltan anti-woke és antifeminista, ám mindezt annyira zseniálisan adja elő, hogy még azok is elismerik a tehetségét, akik nemigen értenek vele egyet.

Emberünk már jó ideje jelen van a film világában. Nemcsak sorozatokban – a Breaking Bad vagy a The Mandalorian –, de filmekben – a Megjött Apuci második része vagy a Staten Island királya – is szerepelt már színészként, íróként jó ideje aktív, most pedig megkapta a lehetőséget, hogy rendezőként is debütáljon, mégpedig egy olyan alkotással, melynek a forgatókönyvét társíróként jegyzi, sőt, a főszerepet is magára osztotta. Ez lenne a Vén csókák című mozi, amit a Netflix a börtönben lassan megrohadó Harvey Weistein egykori cégével, a Miramaxszal együtt hozott tető alá.

A film három középkorú férfiról szól, akikből ötvenéves korukra lett családapa. Ők hárman épp eladták hosszú évek alatt sikerre vitt pólós cégüket, melynek új gazdája egy huszonéves srácot ültet az igazgatói székbe, aki már a bemutatkozás alatt is az inkluzivitásról, a diverzitásról és a politikai korrektségről papol. A Burr által alakított Jack folyton ideges fazon, aki egyszerűen képtelen megérteni a világot, amit az sem könnyít meg, hogy Los Angeles elővárosait a jelek szerint elözönlötték a karenek és a hittérítő woke-isták.

Ha ezen információk alapján úgy látod, hogy Bill Burr gyakorlatilag magáról forgatott filmet, már bele is találtál a százas körbe.

Aki ismeri őt, tudhatja, hogy Burr is későn lett apa, ő sem érti, miért nem lehet viccelődni manapság a transzszexuálisokkal és maga is állandóan saját forrófejűsége és ideges természete ellen küzd. Ezek a humorista fellépéseinek visszatérő elemei, első rendezése pedig gyakorlatilag másról sem szól. Alapvetően nem lenne azzal baj, hogy emberünk az őt leginkább foglalkoztató társadalmi kérdésről forgat filmet, de míg a színpadon az általa bemutatott nézőpontot végigkíséri az önreflexió, önkritika és önirónia, addig ezt egy nagyjátékfilm esetében már sokkal komolyabb feladat ugyanazzal a játékossággal megmutatni.

És pont ez az, ahol a Vén csókák csúnyán elhasal. A problémák ott kezdődnek, hogy a film világában néhány karakteren kívül tényleg mindenki agymosott woke-hívőként és hipokritaként van bemutatva, akiktől hamar kinyílik a néző zsebében a bicska. Annyira, hogy igazából teljesen jogosnak érezzük azt, hogy Burr karaktere lépten-nyomon elküld mindenkit a picsába, ugyanakkor nehezen hisszük, hogy a való életben is ennyire irritáló arcokkal lennének tele Amerika kertvárosai.

Szóval Burr nyilvánvalóan túloz, ami egy fellépés során remek humorforrás, filmen viszont pettyet demagógnak hat. A mozi által bemutatott jelenség az online térben kétségtelenül hasonló horderővel van jelen, de a valóságban már kicsit árnyaltabb a kép. A rendező a woke-ot karikaturizálja, a saját nézőpontjával viszont már nem ennyire kritikus, így főhőse/alteregója indulatát jogosként, a vele szemben állókat pedig teljesen nevetségesként állítja be. Egy stand up során ezzel nincs baj, hiszen ott egyetlen ember beszél – sokszor önmaga inkompetenciáját is beismerve –, itt azonban több karaktert kellene felépíteni, Burr pedig meg sem próbálta ezt a feladatot komolyan venni.

A film emiatt teljesen egyoldalúan mutatja be a jelenséget, ami viszont túl aktuális és fontos ahhoz, hogy egyszerűen csak a helyzetkomikum generátoraként használják. Ilyen módon sok néző nem fogja érteni, Burr mi ellen lázad, hiszen a bemutatott problémák nem így vagy nem ilyen mértékben vannak jelen az ember mindennapjaiban.

A poénok Burr rajongói számára ismerősek lehetnek, de az élő előadás spontaneitása nélkül nagyjátékfilmes formátumban már csak a fentebb részletezett körülmények miatt sem ütnek akkorát, helyenként pedig egyenesen értetlenséget szülnek. Egyedül Bobby Cannavale-nak jár némi dicséret, aki néhol annyira jól adja az egykoron jó fej, ma már inkább kínos középkorú fickót, és olyan veretes buta arcot képes hozni, hogy a nézőből egyszerűen kibuggyan a nevetés.

A Vén csókák olyan, mintha Bill Burr szemléltető ábrát csinált volna a fellépésein előadott vicceknek. Ezek a poénok ott – elsősorban Burr karizmájának és a stand up játékos, improvizációkkal tarkított műfajának köszönhetően – remekül működnek, akkor viszont borzalmasan mesterkéltnek hatnak, amikor ugyanezeket mozgóképes komédia formájában adná át a művész.

Aki ismeri a komikus életművét, sok újdonságot itt nem talál, aki pedig nem, a filmet látva nemigen fogja érteni, miért annyira szórakoztató, amikor ezeket a témákat Burr a színpadon járja végig.

Vén csókák

  • A téma aktuális, de a feldolgozás egyoldalú
  • Burr gyakorlatilag a fellépéseit dolgozta át nagyjátékfilmmé
  • A poénok ebben a formátumban egyszerűen nem működnek
  • Bobby Cannavale azért megérdemli a tapsot
Player-méter
5
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Harmincegy éve nő vezeti Budapest legnépszerűbb, sokat látott sztriptízbárját – A nagy Marilyn-sztori a Playeren

A magyar katonai akciósorozat nagy előzetesében nagyon megy a durrogtatás

Történelmi számsort húztak ki az ötös lottónál

További cikkeink a témában