Családi kör-rovatunkban a Gallagher-testvérek korántsem megható, ellenben tanulságos történetével, valamint egy pazar albummal ismerkedhetünk meg.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy testvérpár, Liam és Noel Gallagher. Tudtak zenélni, arcuk is volt, nem kicsi, ezért megalapították minden idők egyik legjobb bandáját, az Oasist, de egójuk nem tette lehetővé, hogy a zenekar túlságosan sokáig működhessen, csodával határos módon, és irdatlan mennyiségű bazmeggel meghintve tartottak az úton előre egészen 2009-ig, amikor is az Oasis egy nem túl dicsőséges koncert nem túl dicsőséges backstage-ében úgy oszlott fel, hogy Liam már nem volt hajlandó egy légtérben tartózkodni Noellel, mert Liam egy akkora paraszt volt, hogy szó nélkül adnál kapát a kezébe mikrofon helyett.
A baj csak az, hogy Liam arca mérete nem volt indokolt, hiszen sosem ő volt a két Gallagher között a jó dalszerző, tulajdonképpen akkora pöcs volt, hogy nem vette észre, minden, ami a kezei közül került ki, többségében jogilag erősen vitatható, nagyjából a The Beatles tagjainak életművét ruházta fel új címekkel, de ha nem, akkor azt kívántad, bárcsak azt tette volna. Eközben Noel, a szintén orbitális paraszt szépen rájött, hogy ő tulajdonképpen képes szórakoztató paraszttá válni, és nem nettó hülyét csinálni magából. Ezért azóta is mindenbe beleköt, ami az útjába kerül, de úgy, hogy attól az újságírók is kapnak melót, a rajongók meg röhögni valót, a csavar a sztoriban viszont az, hogy a rajongók rajongani valót is kapnak az ingyen cirkusz mellé.
Míg Liam arcához mérten minden idők legjobb bandájának titulálta a később összeboronált Beady Eye-t, Noel csak úgy se szó, se beszéd szólózni kezdett egy új zenekarral, a High Flying Birds-zel. A Liam vs. Noel meccs már akkor el volt döntve, amikor csak híre ment, hogy mindketten saját dalokat fognak megjelentetni. A meccs azért volt egyesélyes, mert Liamnek tényleg csak szökőévente jön össze valami igazán jó, míg Noel számolatlanul kapkodta elő a jobbnál jobb dalokat, első lemezével, a cím nélküli Noel Gallagher’s High Flying Birds-zel pedig csuklóból kirázott olyan cuccokat, amikkel elmosta a Beady Eye bemutatkozó, ordenáré lopásokkal teli lemezét, a Different Gear, Still Speading-et.
Liam, a komoly gondokkal küszködő testvér azóta visszavonult, feloszlatta a pocsék második lemezzel (ami állítólag akkor élvezhető, ha szeretjük a drogokat) előrukkoló zenekarát, Noel meg előjött egy igen meggyőző második albummal, a Chasing Yesterday-jel, ami úgy jó, ahogy van. Szólólemez, nem érdemes nagyon markáns Oasis-slágereket várni tőle, Noel viszont kezdi megtalálni új hangját, ami persze nem esik messze attól, amit régen művelt Liammel, de mégis igyekszik picit elrugaszkodni a megszokottól.
A Chasing Yesterday inkább egy road movie filmzenéje, mintsem slágerközpontú lemez. És még így is akad rajta megjegyezhető dal bőven: a klipes In the Heat of the Moment abszolút rádiós kedvenc, de a tipikus Noel-lassú The Girl With the X-Ray Eyes is nagy valószínűséggel szép sors vár, az eredetileg az albumra majdnem fel sem került The Mexican picit Queens of the Stone Age-lötyögést idéz, a pörgős Lock All the Doors-ból 100%, hogy koncertkedvenc lesz, a lemezt záró második kislemez, a The Ballad of the Mighty I meglepő táncossága Johnny Marral kiegészítve pedig maga a tökéletesség. Noel kedvence a lemezről mégis az azt nyitó Riverman, ami megindítja ezt 43 perces, „hogyan mutassuk meg Liam Gallaghernek, hogy teljesen felesleges”-című játékot. Azóta már ő is tudja, hogy szar van a palacsintájában, a tesók kibékülni látszanak, de ha Noel továbbra is ilyen minőségű lemezeket gyárt szólóban, akkor a francnak sem fog hiányozni az Oasis.
https://open.spotify.com/album/5Ngc0q3qKwp8buErZy96vs
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
