Norman Ohlernak a Totális kábulat (Drogok a Harmadik Birodalomban) című könyve első ránézésre ugyanazt az érzést hozza, mint a szabadkőműves és/vagy ufós értelmezésekkel előálló áltörténelmi regények. A (magyar) borítón rögtön ott egy horogkeresztes tabletta és Waffen SS-es tányérsapka, a hatásvadász cím, egyedül a sarokban lévő kiadómegjelölés zavar be a képbe: Kossuth. Hoppá, lapozzunk csak bele!
Sajnos már rögtön a könyv előszavában tisztázva van a tudományos kiindulópont. A korábban fikciós irodalommal foglalkozó Ohler azt a történelemtudományi alapvetést játssza be, miszerint a történelemírás mindig csak interpretáció, azaz a meglévő szöveges és egyéb emlékek valamiféle narratívába rendezése. Ohler pedig ezután nem csinál mást, mint szűk háromszáz oldalon felvázol egy olyan értelmezést, miszerint a Weimari Köztársaság idején minden korábbinál durvább szintetikus szerhasználat pörgette fel a hitleri Harmadik Birodalmat, majd lovalta bele egy olyan pusztító és öngyilkos háborúba, aminek a kimenetelét mindenki jól ismeri. Azt eddig is tudni lehetett, hogy a második világháborúban jelen voltak a stimuláló szerek, Ohler előtt a tényleges szerepüket és jelentőségüket viszont kevéssé hozták összefüggésbe az egyes történésekkel.
A Totális kábulat a modern történelemtudományos kiindulópont után is eltér a vasútállomásokon és aluljárókban kapható történelmi tematikájú fikcióktól. Ohler ugyanis több száz tételes forrásirodalmat használt fel és összesen 456 alkalommal támasztja alá végjegyzettel az általa felvázolt történetet. Először elmeséli, hogy a teát és természetes ópiátokat biztosító gyarmatok nélküli, ám jól képzett tudósokkal bíró Németország miként kezdte el szintetikus drogokkal gyógyítani az első háború sebeit, majd hogyan alakult ki a húszas-harmincas évek dekadens Berline. Majd ezután hogyan tette lehetővé a mai kristálymetnek megfelelő Pervitin a villámháború sikerét annak ellenére, hogy a nemzetszocialisták éppen a kábszermentes, egészséges életet és árja küzdőszellemet szajkóztak.
A sztori előrehaladtával aztán kiemelkedik az egész történet két főszereplője, Hitler és személyes orvosa, Dr. Theodor Morell. Morell nyolc éven át ügyelt a Führer egészségére, és ezt, ha nem is a legmegbízhatóbban, de meglehetősen nagy részletességgel dokumentálta azt, ahogy az ártalmatlan vitaminoktól eljutottak a pszichotikus drogokig. Ohler pedig nem szarozott, amolyan hatásvadász újságíróként minden ismeretlen lyukat, homályos részletet pszichotikus befolyásoltsággal magyarázott. Elsöprő beszédet mondott egy bizonyos napon Hitler? Van valami x-szel jelölt injekció Morell füzetében? Hát mi más lett volna, mint amfetamin!?!?
Ohler víziójában az egész korabeli német társadalom drogokon pörgött, ez vitte előre a felgyorsult életet, majd a háborút, és ez tette lehetővé, hogy Hitler végig tudja csinálni ezt az egész őrületet. Így a történet végére a Führer egy olyan drogos ronccsá vált, amivel párhuzamosan az árja ideológiából is a maga paródiája lett, amikor tizenötéves bepervitinezett suhancokat küldtek a tengerre a csodafegyvernek nevezett torpedóval felszerelt egyszemélyes minitengeralattjárókban. A könyv végefelé Ohler aztán mintha megijedne a saját sztorijától megint elkezd relativizálni, miszerint a Mein Kampf írása alatt Hitler még tuti nem élt tudatmódosítókkal, tehát tényleg rossz ember volt, nem lehet a korra, a korszellemre vagy akár az etikátlan, pénzsóvár Morellre kenni az egészet.
Ez azonban nagyon kár volt.
A legtöbb kritika épp a túlzásoktól sem megriadó, végletekig spekulatív szemléletet rótta fel Ohlernek, hozzátéve, hogy kalapemelést érdemlő gyűjtőmunka van mögötte. Annyiban ez mindenképpen jogos, hogy sok helyen nagyon didaktikus Ohler. Szerintem azonban az a helyzet, hogy ezeknek a visszatáncolásoknak és üres szakmai magyarázkodásoknak a mellőzésével lehetett volna ez a könyv igazán zavarba ejtő. Ha Ohler a ponyvák merészségével adta volna elő az amúgy szorosan a szövegemlékekre (és persze az ismeretlen részek kijátszására) építő, éppen ezért nehezen cáfolható meséjét, akkor sokkal vagányabb könyv lehetett volna a Totális kábulat.
Ha meglehet, hogy ez a legdurvább forgatókönyv a szintetikus drogok felől nézve a második világháborúról, és a többinek narratívában sincs statisztikailag több esélye, akkor miért olvasnánk egy unalmasabbat, nem?