Aki több mint harminc éve foglalkozik videojátékokkal, hajlamos azt hinni, hogy már nem érhetik meglepetések. Főleg akkor nem, ha kedvenc címének a folytatása elé ül le. Mégis megtörtént: a stáblista lepörgése után ott ültem leforrázva és fogalmam sem volt, hogyan öntsem szavakba azt az élményt, amivel a The Last of Us Part II ajándékozott meg a vele töltött huszonakárhány órányi játékidő alatt. Döbbenet!
A Part II cselekménye ott folytatódik, ahol az első résznek vége lett. Joel leszállította Ellie-t a Tűzbogarakhoz, ott azonban kiderült, hogy a kataklizmát okozó fertőzés elleni vakcina kidolgozása a kórra immunis lány halálával végződne, ezért kimenekítette őt a műtőből, majd megölt mindenkit, aki az útjába állt. A páros végül a Jackson nevű településen talált nyugalomra, ahol a közösség hasznos tagjai lettek. A béke azonban nem tarthat örökké, és egy tragikus eseményt követően elkezdődik hőseink sorsszerű vesszőfutása, amiről egy szót sem fogok elkotyogni, ezt a sztorit ugyanis mindenkinek át kell élnie, aki valaha fogott már kontrollert a kezében.
Egy maratoni hosszúságú kampányról van szó, melynek során videojátékokban ritkán látott hangsúlyt kap a karakterábrázolás, a filozófia, a lélektan, mindezt egy látványos akciójátékba csomagolva, mely bővelkedik kaland- és horrorelemekben, izgalmas tűzharcokban, feszült lopakodásban és meglepő fordulatokban.
Meg sem próbálom eladni, hogy nem vagyok elfogult az első rész irányában, hiszen a Naughty Dog kultjátékát a PlayStation 3 legjobb alkotásának tartom, a második epizódnak viszont még az előzmény által magasra tett lécet is sikerült átugrania.
Történt ugyan, hogy a játék megjelenése előtt kiszivárogtak bizonyos részletek a sztori fordulatairól, melyek nyomán egész csinos botrány kerekedett az interneten. A háborgók leginkább amiatt voltak kiakadva, hogy a Part II szerintük leplezetlen genderpropaganda, és való igaz, hogy ezúttal olyan nők kapják a főszerepet, akik jellemvonásaik és más attribútumaik miatt is szúrhatják a tradicionális nemi szerepekhez elvakultan ragaszkodók szemét, de még ezzel együtt sem lehet azzal vádolni az alkotást, hogy ne lenne mindez kellően megmagyarázva.
A történet ugyanis valami olyasmit ad a játékosnak, amit egy filmkedvelő is tízévente legfeljebb egyszer kaphat a moziban ülve: igazi, elsöprő katarzist, amiből ráadásul rögtön több is akad.
Na de kezdjük inkább azzal, ami még egy felületes szemlélődő számára is nyilvánvaló: egészen döbbenetes, mennyi munkát és odafigyelést szántak az alkotók a projektre. Az egy dolog, hogy a végtermék vitán felül jelen konzolgeneráció legszebb alkotása, de mindezt sikerült úgy összehozni, hogy belassulással még egy alap PS4-en is csak elvétve találkoztam. Itt-ott előfordul framerate drop, screen tearing, de ezek felbukkanása inkább kivétel, mint szabály, ami – tekintettel arra, hogy a látvány tényleg letaglózó – hihetetlen profizmusról tanúskodik. Ha nem lenne elég a mesteri grafikai és technológiai tényező, az egész játékot elképesztő részletesség uralja, és az animációk minősége mellett sem lehet elmenni szó nélkül.
A fény-, az árnyék-, a tűz- és a vízeffektus szemkápráztatóak, a helyszínek az utolsó rozsdás szögig ki vannak dolgozva, és még olyan apróságokra is odafigyeltek a készítők, hogy például az újratöltés animációja attól függ, hány lőszerünk maradt az adott fegyverhez. A fegyverek fejlesztése is példátlanul látványos formában történik. Ha felraksz egy céltávcsövet a gépkarabélyra, az nem csak odakerül, hanem a főhős a szemeid előtt szereli föl. És ez csak egy kiragadott példa volt, a hasonló megoldásokat napestig lehetne sorolni.
A játékmechanika az egyetlen, amivel a készítők nem alkottak gyökeresen újat. Aki játszott már külső nézetes akciójátékkal, seperc alatt otthon fogja érezni magát a The Last of Us világában. A játék bár ismerős elemekkel operál, de teszi ezt úgy, hogy a végsőkig csiszolja a formulát. A Naughty Dog azzal sem elégedett meg, hogy csinált egy áramvonalasított lopakodós-lövöldözős-felfedezős akciójátékot, legalább ennyi figyelmet fordított arra, hogy a három játékstílus egészen a stáblistáig tökéletes egyensúlyban váltogassa egymást. Sem unalmasan ismétlődő elemek, sem irritáló nehézségi tüskék nem zavarják a szórakozást. Szerencsére még arra is jutott energia, hogy az ellenfelek se legyenek pontagyúak. A rosszlányok és –fiúk itt nem csak golyófogókként vannak jelen. Rejtőzködnek, bekerítenek, a hátad mögé kerülnek, már ha nem fertőzöttekről van szó, ők ugyanis továbbra is őrjöngve rohannak szembe a puskacsővel.
A gyűjtögetés máshol lehet frusztráló tevékenység, de itt sikerült a felfedezés szerves részévé tenni. Megismerni a környezetet egyet jelent a túléléssel. Ha csak végigrohansz a történeten, nemcsak a barkácsoláshoz szükséges nyersanyagoktól fosztod meg magad, de nem találsz meg bizonyos fegyvereket, nem szerezhetsz meg fontos képességeket, sőt, olyan helyzetekről is lemaradhatsz, melyek izgalmas, megható vagy épp elgondolkodtató jelenetekkel gazdagítják a játék világát.
Ha csak ennyivel, vagyis a hozzávalókat patikamérlegen adagoló, ötletekkel bőkezűen telepakolt horror-kaland-akciójátékkal szolgálna a The Last of Us második része – mint egy komolyabb és erőszakosabb Uncharted-epizód –, már akkor is maximális pontszámot érdemelne, de igazából a történet a helyből zseniális játék azon komponense, mely azonnal mérföldkővé teszi az alkotást. Torokszorítóan izgalmas és fordulatos, ugyanakkor végtelenül emberi és mély, nem egyszer olyan súlyos jelenetekkel, melyek garantáltan a fotel szélére ültetik a játékost. A megértésnek ráadásul angol nyelvismeret nélkül sincs akadálya, a játék ugyanis kiváló magyarítást kapott.
A történet fordulatairól persze vétek lenne szót ejteni, és tényleg sajnálom azokat, akik a szivárgást követően véletlenül futottak bele valamilyen spoilerbe, ami elvette tőlük a meglepetés örömét (vagy épp bánatát). A második epizódot egészen egyszerűen meg kell tapasztalni. Feltörli veled a padlót, olykor a szíved szakad meg, de pont ezek a pillanatok teszik feledhetetlenné és kihagyhatatlanná a Naughty Dog remekművét, ami végső soron a perzselő dühről, a bosszúról szól, és arról, hogyan tesz tönkre emberi sorsokat az egymásra épülő sérelmek által szított féktelen gyűlölet.
A dráma kedvelt témája, a videojátékok világában mégsem sikerült még soha ennyire hatásosan mesélni róla. Nem csodálkoznék, ha a Naughty Dog író-rendezője, Neil Druckmann hamarosan kapna egy nagyvonalú ajánlatot Hollywoodból, és szívből remélem, hogy képes lesz rá nemet mondani. A faszi ugyanis igazi kincs, a Sony ezért jobban teszi, ha úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.
A The Last of Us folytatása a sztorivezérelt építkezés és a sziporkázó kreativitás diadala. Tankönyvi példa minden játékfejlesztőnek, a PlayStation 4 ragyogó ékköve és a negyedik konzolgeneráció legjobb játéka. Egy olyan alkotás, melynek végigjátszása után egy kicsit másként fogsz gondolni a videojátékra, mint műfajra.
Muszáj leírni: ezzel a dobással most a Naughty Dog, a Sony, és a játékos is a mennybe megy. Ne maradj ki belőle, ha jót akarsz!