Nincs értelme tagadni, hogy imádjuk a The Last of Us-t. Nem hiába kapta meg anno az adható legjobb plecsnit és nem véletlenül teszteltük a sztori módot kiszélesítő DLC-t sem (pedig nem szokásunk ilyet tenni). Leplezetlen örömmel fogadtuk a hírt, hogy a játékot átköltöztetik az újgenerációs Playstation-re, pedig sokan – leginkább az örök cinikusok – azonnal pénzlehúzásra gyanakodtak.

Szó se róla, a Sony adta ki az ukázt a Naughty Dognak; márpedig akkor is kell PS4-es TLOU, ha a fene fenét eszik is. A parancs az parancs, nem volt mese, a szorgalmas kóderek munkához láttak, ami annak ellenére sem volt gyaloggalopp, hogy a negyedik sorszámmal ékeskedő masina nyers erőben a puha földbe tapossa elődjét. A PS3 ugyanis egy teljesen más architektúra, mint újgenerációs kistesója, így komoly meló volt átcipelni a legendás címet a masszív PC-s alapokra épített trónkövetelő áramköreibe.

A fejlesztők szerint rendesen megszenvedtek a porttal, ami elsősorban ott érhető tetten, hogy – és ezzel már a lényegre is térhetünk – a Remastered majdnem pontosan úgy néz ki, mint elődje. Persze ez már konstans 1080p és néhol tetten érhető néhány részletesebb textúra vagy karaktermodell, de ennek ellenére igazából csak az fogja látni a különbséget, akinek az átlagosnál nagyobb tévéje és/vagy sasszeme van. Sehol egy plusz effekt, sehol egy szebben meglebbenő függöny, igazából az egyengémer ugyanazt látja, mint korábban, egyetlen aprócska, de igen lényeges különbséget leszámítva. Ez a különbség pedig nem más, mint a 60 képkocka/másodperces prezentáció, ami viszont már szemmel láthatóan a játékmenet előnyére válik.

Bár néhány szekvenciát leszámítva az alkotás végigtolható lopakodva is, a lelke mélyén mégiscsak egy akció-tps-ről beszélünk, melyben néhol azért meg kell húzni a ravaszt, a tűzharcok forgatagában pedig igen hasznos tud lenni az a másodpercenkénti plusz harminc képkocka. Ez hatványozottan igaz a kiváló multiplayer módra. Az akció tehát sokkal látványosabb, könnyebb a célzás, hatékonyabb az irányítás, meg úgy általában a játékélmény sokkal folyékonyabb. Van ugyan lehetőség az fps (frame per second) értéket 30-ban maximalizálni, de ezt csak azoknak ajánljuk, akik utálják, ha a dolgok jobban működnek, mint előtte.

A Remastered egyébként tartalmazza az összes kiadott DLC-t (sőt, jönnek még letölthető tartalmak szép sorjában), Left Behind-ostól, Grounded-estől együtt, de egyebekben – a már kiemelt ráncfelvarráson kívül – szinte teljesen ugyanazt az élményt kínálja, mint az eredeti kiadás. És hogy milyen az eredeti? Itt van, olvasd el! Amit ott leírtunk, az messzemenőkig igaz ezúttal is. Az alkotás még most is a legjobb thriller, amit a gépedbe tolhatsz. Fantasztikus történet, karakterek, hangulat, látvány… Nem fogjuk még egyszer kiüríteni a szuperlatívusz-készletünket, mert a végén még epikus jelzők nélkül maradunk decemberre. Száz szónak is egy a vége, ez egy igazi must-play. Látni, játszani kell, mert könnyen lehet, hogy néhány évtized múlva kötelező olvasmányként kérik majd számon a suliban.

Épp a fentiek miatt ezúttal hanyagoljuk a pontszámozást, de ettől még mindig áll a kérdés: Kinek érdemes beruháznia a Remasteredre? Az újgenerációs port az újoncoknak (akik most kezdenek el konzollal játszani, esetleg Xbox360-ról váltottak PS4-re) egyenesen kötelező. Nem lehetsz úgy játékos, hogy nem láttad a The Last of Us-t, és ezzel a kijelentéssel nem a kultúrsznob vérpistikét engedtük szabadjára, hanem tényleg az emberbaráti jóindulat beszél belőlünk. Abban az esetben, ha oda-vissza szénné játszottad az eredetit és megvan az összes DLC is, már kicsit körmönfontabb a kérdés. Egy igazi rajongó úgyis beruház a kiadásra, mert tényleg áramvonalasabb, összeszedettebb, de annyival azért nem, hogy egy átlaggémernek is megérje érte kicsengetni a teljes árat.