Tévedés ne essék, a faszi tényleg tud valamit, elvégre is a Mementó, az Álmatlanság, A tökéletes trükk vagy A sötét lovag című mozi nem véletlenül lett hivatkozási alap, de azért a mesternek sikerült betolnia olyan címeket is, melyek miatt teljesen jogos a fanyalgás. Mégis, jelenleg az az egyezményes popkulturális narratíva, hogy Nolan egy zseni, a sorban érkező filmjei pedig magától értetődően kapják meg az év mozis eseménye szalagcímeket.

Még akkor is, ha emberünk két legutóbbi filmje bizony nem maradéktalanul tudott megfelelni a premier előtt csúcsra pörgetett hájpnak. A Dunkirk legalábbis felejthető háborús mozinak bizonyult, a Tenet című mozival kapcsolatban pedig az a határozott véleményem, hogy ezzel a rendező simán megtrollkodta a közönségét, hogy aztán magában röhöghessen azokon, akik azt állítják, tudják, mi folyik a vásznon, miközben ő maga is elvesztette a fonalat a forgatókönyv felénél.

Idén az Oppenheimer lenne az a Nolan-film, ami megváltja a világot, vagy legalábbis a filmtörténelmi kasszasikerekre áhítozó filmszínházakat, de ha ránk hallgatsz, inkább nem ezzel a várakozással váltod meg rá a jegyedet.

Az első atombomba megépítése izgalmas, sőt, az ébredező mesterséges intelligencia korában – amikor egy újabb forradalmi technológia készül megváltoztatni az életünket és talán a világtörténelmet – aktuális téma. Nolan alaposan neki is futott a projektnek, aminek egy háromórás, a maratoni filmidő ellenére is borzasztóan sűrű, így egészen megterhelő alkotás lett az eredménye. Az Oppenheimer a címszereplő életére koncentrál, aki a Manhattan-terv igazgatójaként összefogta azt a gigantikus apparátust, melynek a világ legfélelmetesebb tömegpusztító fegyverének megépítése volt a célja.

Feltételezzük, hogy senki számára nem lesz spoiler: ez végül sikerült is neki. A találmány, ami véget vetett a második világháborúnak, egy időre hőssé tette az amerikai közvélemény szemében, majd – miután ő maga is megrettent attól, amit teremtett – egyre kellemetlenebb lett a személye. Végül az akkor már a hidrogénbomba megépítését szorgalmazó érdekcsoportok komcsi szimpatizánsként próbálták meg eltakarítani a közéletből, vagyis magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy Oppenheimer története termékeny táptalaja egy izgalmas életrajzi filmnek.

Nolan alkotásának egyik legnagyobb problémája, hogy a teljesség igényével készült. Mindent meg akar mutatni; az ellentmondásos, nehezen kedvelhető, de vitán felül zseniális tudós tanulmányait, viharos magánéletét, problémás nőügyeit és távolról sem idilli házasságát, az atombomba megépítéséhez vezető utat, azt, hogyan küzdött meg a fizikus a fegyver bevetése miatti bűntudattal, majd az ezt követő politikai játszmákat és a tudós meghurcolására tett kísérleteket. Egy ilyen gigászi sztorit sorozatokban, nem nagyjátékfilmekben szokás elmesélni, Nolan viszont az utóbbi formátum mellett döntött, így alkotása a háromórás játékidő ellenére is borzalmasan tömény.

Olykor az a néző érzése, mintha a forgatókönyv kapkodna, csak hogy még azelőtt be tudja fejezni a történetet, hogy felgördülne a stáblista. A gyors vágásoknak köszönhetően a jelenetek egymás sarkát tapossák, az utolsó harmadban pedig a feltorlódó történetszálakban mozgó szereplők konkrétan egymás szavába vágva lendítik tovább a sztorit. Ez nyilván tudatos szerkesztés Nolan részéről, de így a tempó egészen egyszerűen túl gyors, a feldolgozandó információ túl sok, az érzelmek megélésére pedig a befogadó oldalán túl kevés az idő.

A rendező megalomániája közismert, ami többek között ott is tetten érhető, hogy nem szeret CGI-t alkalmazni, inkább hagyományos effekteket használ a filmjeiben, ahol lehet. (A már említett Tenet című moziban emiatt lett darabokra szaggatva egy igazi repülőgép.) Most azt kívánjuk, bár ne cidrizne ennyire a számítógépektől, az Oppenheimer csúcspontján, a világtörténelem első atombombájának felrobbantásánál ugyanis elkélt volna egy kompetens VFX-stáb. Nolan a pirotechnikusokra bízta a Szentháromság-teszt rekonstruálását, akik mindent megtettek, de az eredmény sajnos még így is csalódást keltő.

Ezzel szemben a hangulatra nem lehet egy árva panaszszavunk sem. A hangkeverés és a zene egészen térdremegtető szintre tornázzák a feszültséget ott, ahol erre van szükség, és akkor még nem is szóltunk arról a tényezőről, ami méltóvá teszi az alkotást arra, hogy így a premier környékén az egész világ erről a filmről beszéljen, ez pedig nem más, mint a színészi játék.

Ebben a moziban kis túlzással még a csillárról is Oscar-díjas színészek lógnak. Hihetetlen, mennyi kiválóságot sikerült összecsődíteni a produkcióra, és még közülük is kiemelkedik Cillian Murphy, aki a címszerepben vitathatatlanul élete alakítását nyújtja. A kamera tudja is, mi a dolga, a szerepekben brillírozó művészek minden arcrándulását megörökíti, ami néhol egészen intim közelségbe hozza őket a nézőkhöz.

Igazából ez teszi kihagyhatatlanná Nolan filmjét, ami egyébként több vonatkozásban is kiaknázatlanul hagyja a témában rejlő potenciált. Arra például hiába is várnánk, hogy ízelítőt kapunk a Manhattan-tervet övező izgalmas tudományos kihívások mibenlétéből. Pedig a Csernobil című minisorozat ötödik epizódja már bebizonyította, hogy atomfizikáról igenis lehet úgy beszélni, hogy akár egy átlagember is megértse, sőt, élvezze a megértés izgalmát, Nolan viszont nem vesződik ilyesmivel.

Az Oppenheimer egy rendkívül tömény életrajzi film, melyben az utolsó mellékszerepre is világsztárokat sikerült besorozni. A téma okán fontos alkotás, ám mivel nagyobb hangsúlyt kap benne a politika, mint az atombomba megépítésének morális kérdései, ezért inkább érdekes, mint tanulságos. Azt nem mondanánk, hogy Nolan hibázott, hiszen a sodró lendület, a kiváló hangulat és a remek alakítások a székhez szögezik az embert, de az is egyértelmű, hogy a korai vetítésekről zaklatott állapotban távozó nézőkről szóló beszámolók a stúdió marketingeseinek agyszüleményei voltak csupán.

Nem fogod megbánni, ha beülsz rá, főleg, ha megfogadod a kritikánk címében foglalt tanácsot, és az év mozis eseménye helyett csak simán egy izgalmas és érdekes életrajzi drámára váltasz jegyet.