Nolan azt mondta jónéhány héttel ezelőtt, hogy azt szeretné, ha az emberek úgy jönnének ki a Tenetről, hogy fogalmuk sincs, mit láttak. Christopher Nolan pedig van annyira tehetséges csávó, hogy ha ezt akarja elérni, akkor ezt is fogja. Nehéz lenne megmondani ugyanis, mit láttam pörögni a vásznon két és fél órán keresztül, de azt nehéz lenne elvitatni a Tenettől, hogy ne lenne ereje és stílusa. Csak éppen Nolan annyira szabadjára engedte az őrült elméjét, hogy az Eredet csupán kedves kis esti mese csecsemőknek ehhez képest.

A Tenet egy olyan névtelen főhős (John David Washington) sztorija, aki egyszer csak egy fura körben találja magát, megkapja azt a szót, hogy Tenet, és ez nagyjából olyan, mint Dexter számára az omlette du fromage, mindenre jó, még arra is, amire egyébként nem. A Tenet kinyit kapukat, jókat is, rosszakat is, de a főhős szinte azonnal kinyit vele egyet, egy világét, amelyben inverz tárgyak mozognak visszafelé, és amelyeket az ember képes irányítani. Hogy honnan jöttek? Hát valószínűleg a jövőből, de hogy ki küldte őket, az rejtély. Az viszont biztos, hogy egy jövőbeli háború maradványainak tűnnek, és a segítségükkel meg lehet akadályozni, hogy katasztrófa történjen.

Aztán hogy mi történik… szívesen mondanám azt, hogy egy tökéletes szabályrendszerben folyó, erősen agycsavaró történet, amiből maximum az utolsó igaz, a szabályrendszer már kevésbé. És itt jönnek a gondok. Mert míg a történet és a szereplők kellően érdekesek, a „hagyományos” és az „inverz” világok súrlódása pedig egyenesen fenomenális, valahogy nem érzi azt az ember, hogy Nolan mindent tökéletesen kitalált. Helyette inkább lehetett egy alaphelyzet, és sok nagyon jó ötletfoszlány, amik valahogy nem érnek össze, és miközben arra vársz, hogy majd adnak neked egy mentőövet, amivel könnyebben összerakhatod a képet, egyre csak jönnek a kérdések, és olyan műveletek, amik erősen megkérdőjelezhetőek abban a rendszerben, amit addig felvázoltak.

Az igazi bajok itt kezdődnek. Amikor már azt hitted, érted, miről van szó, akkor mindenféle magyarázat nélkül egyszer csak történik valami, ami nem annyira illik a képbe, és az a legfurább, hogy valószínűleg Nolan is arra számít, hogy nem gondolkodsz majd közben, csak folysz az eseményekkel. De egy ilyen filmen nem lehet nem gondolkodni. A Tenet egyáltalán nem az a film, amit az ember csak úgy megnéz, és elengedi. Sokáig érlelni kell, agyalni rajta, összerakni a darabkáit, aztán csodálkozni azon, hogy milyen ügyes faszi ez a Christopher Nolan, már megint micsoda világokat talált ki, és milyen elképesztő vizualitással tárta azt elénk!

Nolan ráadásul szeret néha tényleg szórakozni azzal, hogy a kép egyik felében előre, a másik felében hátra mozgat valamit, például vonatokat, ajtókat, és így szédíti meg az ember agyát, ami a Tenetnek úgy megy, ahogy filmnek csak ritkán.

És pont ez a jó oldala: míg Nolan nem ad kapaszkodót azzal kapcsolatban, hogy bizonyos dolgok hogy történhetnek meg, végig olyan hangulatot, olyan feszültséget teremt és olyan tempót tart, hogy ha vele tartasz, beleszédülsz. Iszonyúan gyors, hangos, látványos, mint egy bűvész, aki nem szeretné, ha a kezére figyelnének, mert akkor rájönnek, hogy csal. És Nolan valószínűleg most csal is. Nem is kicsit.

A Tenet ugyanis annak ellenére, hogy John David Washington, Elizabeth Debicki és Kenneth Branagh is remekek, Robert Pattinsonról pedig végre kimondja, hogy remek akciószínész, különösebben nem úgy hat az emberre, mint a többi Christopher Nolan-film, nem egy-két kérdéssel hagy ott, hanem temérdekkel, amelyekre sanszos, hogy válasz sincsen és nem is volt soha. Ha pedig mégis van, akkor azokat csak egyetlen ember ismeri, aki a filmjével nem árulta el azokat. Ez nem túl elegáns húzás, de a Tenet ettől még baromi szórakoztató film, olyan, ami tényleg arra termett, hogy a legnagyobb vásznon nézd, nem otthon streamelve. Lehet, hogy az év blöffje, de ha az, akkor is képes téged megvenni kilóra. Hagyd neki. Aztán bízz abban, hogy Nolan valamikor majd megválaszolja a kérdéseidet.