A téma aktualitását az adja, hogy a napokban robbant a hír, mely szerint már megint előveszik az 1984-es A karate kölyök ronggyá koptatott sztoriját. Persze, nem írjuk le már most a készülő alkotást, de azért érdemes egy kicsit megnézni, mi mindenen csúszhat el egy ilyen vállalkozás.

Figyelj, mert a most következő öt szabály neked is hasznos tudás, ha szeretnéd a megtakarított pénzecskédből Kern Andrással újraforgatni a Conan, a barbár című Schwarzenegger-klasszikust.

1. Ne spórolj a jogászokon!

Mielőtt felhívnád Kern András ügynökét, hogy kezdjen el keményen gyúrni Conan szerepére, érdemes lesz néhány milliót félretenned ügyvédi költségekre. Arról a kis gonosz karikába tuszkolt „C” betűről beszélünk, amit teljes nevén copyrightnak anyakönyveztek, és mely a szerzői jogok védelmét nyomatékosítja egyes alkotások tekintetében. Egy remake esetében erre azért érdemes fokozottan figyelni, mert az eredeti alkotás jogtulajdonosa előbb forgatna brazil szappanoperát, mint hogy tétlenül nézze végig, hogy a szellemi termékéből az ő hozzájárulása – és megtámogatása – nélkül valaki más húzzon hasznot.

Ha az eredeti mű további „C” betűkkel teleaggatott stáblistával büszkélkedhet, akkor elkezdhetsz gondolkodni a lakásod elzálogosításán. Baromi egyszerűen hangzott például az A tetovált lány Fincher-féle feldolgozásával kapcsolatban, hogy „megvették a remake jogait”, de a valóságban ez úgy nézett ki, hogy az MGM embereinek nemcsak az eredeti svéd produkció fejeseivel, de Stieg Larsson, a könyv írójának jogászaival is le kellett szépen ülniük társalogni egy-egy vastag boríték társaságában.

Az 1994-es A holló című képregényfilm régóta tervezett újrája is szép sztori. A film már vastagon az előkészületek stádiumában volt, amikor 2011 év végén a The Weinstein Company jogászai azzal sokkolták a készítőket, hogy egy 2009-es megállapodás a filmmel kapcsolatos jogokat kizárólagosan az ő zsebükbe pakolta. Néhány hét után a vitát sikerült elsimítani, de feltehetőleg ehhez újabb borítékoknak kellett gazdát cserélnie.

2. Okosan válassz alapanyagot!

Triviális tanácsnak tűnik, de sok alkotó számára mégsem egyértelmű, hogy a hirtelen jött ötlet után érdemes kicsit leülni és eltöprengeni, hogy a világnak valóban szüksége van-e egy alapból gyenge lábakon álló film teljesen felesleges újrájára. Hogy miből gondolta például a Paramount, hogy az 1975-ös A stepfordi feleségek című semmiségre 2004-ben az emberek kíváncsiak lesznek, az valószínűleg örök titok marad. A film hatalmas izzadás után világszinten alig jött ki nullszaldósra, és bár a cég erről kitartóan hallgat, előfordulhat, hogy az ismeretlen összegű marketingköltségek tükrében ez a feltételezett megtérülés is erős túlzás.

Ugyanekkora blama volt a 2011-ben ismét a mozikba küldött Footloose, ami a táncos filmek divatját próbálta meg sikertelenül meglovagolni a Kevin Bacon-féle eredeti feltámasztásával. A szebb napokat látott John McTiernan is echte ronggyá égette magát 2002-ben – Dobó Katával együtt – az 1975-ös Rollerball azonos című remake-jével, ami 70 millió dollárt füstölt szét 25 milliós világszintű bevétel érdekében.

Azoknak a reménybeli producereknek üzenjük, akiket jobban érdekelnek a bevételi adatok a kritikai fogadtatásnál, hogy keressenek viszonylag ismeretlen külföldi, az otthoni mozikban sikeresen teljesítő filmeket. Ezt a tanácsot követik immár évek óta a hollywoodi stúdiók is. A kétezres évek elején japán horrorokat amerikanizáltak futószalagon (A kör, Az átok stb.), aztán a skandináv krimi került napirendre. Hogy mekkora hozzáadott értékkel bírnak ezek az alkotások, azt most inkább hagyjuk, hiszen a bevételek tekintetében mindegyik hozta, amit kellett. A stúdiónak pedig csak ez számít.

3. Tégy hozzá az eredetihez!

A harmadik, de talán a legfontosabb kitétel. Sokan még mindig szitokszóként tekintenek a remake szóra, miközben egyre-másra puffogtatják azt a jól hangzó, ám üres frázist, hogy a mozi világában nincs új a nap alatt. Igaz, hogy a filmművészet szűk 120 éve alatt számtalan művész – rosszabb esetben kontár – nyúlt már vissza egy-egy alkotáshoz, hogy saját előadásában mondja fel az ismert leckét, de tévedés lenne azt állítani, hogy ez a tevékenység nélkülözne minden eredetiséget. Persze nem az aktualizálásra gondolunk, ami alapelvárás a remake-kel szemben, ennél kicsit többről van szó.

A legjobb példa erre Martin Scorsese A tégla című Oscar-díjas alkotása, mely a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek című krimi alapján készült. Szeretnénk leszögezni, hogy szerintünk sem éppen e mozi miatt kellett volna megkapnia Scorsese-nek a rég esedékes szobrocskát, de a film akkor is vita nélkül csúcsminőségű interpretációja a távol-keleti eredetinek. Ennek az az oka, hogy a rendező nem csupán felmondta a sztorit, hanem okosan integrálta azt a bostoni viszonyok, a helybéli kultúra és történelem színfalai közé. Ugyanilyen az A hét mesterlövész, mely Akira Kurosawa Hét szamuráj című művének western-feldolgozása 1960-ból.

Természetesen negatív példa is akad. Gus Van Sant 1998-ban kitalálta, hogy színesben, szinte képkockáról-képkockára fogja újraforgatni Hitchcock kultikus klasszikusát, a Psycho-t, mindenféle hozzáadott érték nélkül. A végeredményt minden idők legrosszabb remake-jeként szokás emlegetni, ami egész egyszerűen színesbe hipózta a mesterművet. A film óriási kritikai és anyagi bukás volt.

4. Adj időt a feledésnek!

Minél több idő telt el a feldolgozott eredeti és az újrafeldolgozás között, a közvélemény annál könnyebben fogadja el, hogy egy önálló alkotással van dolga. Ez főleg akkor nagyon hasznos tanács, ha az előző pontot az alkotó elmulasztotta betartani. Az olasz meló 2003-as remake-jéről például mindenki tudta, hogy csak egy másolat, de senki nem hőbörgött emiatt, hiszen az 1969-es eredetit a célközönség nagy része még csak nem is látta. John Carpenter 1982-es A dolog című mozijával is ugyanez a helyzet: bemutatásakor nem emlegették zavaróan sokat az 1951-es eredetit.

A már említett Életrevalók című kiváló francia film amerikai újrázása már nemigen fogadta meg ezt a tanácsot, hiszen mindössze hat évet várt a 2011-es eredeti premierje után, így még szembeötlőbb volt, hogy ahhoz képest csak egy lelketlen másolat.

A filmtörténelem első remake-je sem volt túl óvatos. Az 1903-ban bemutatott A nagy vonatrablás, mely tulajdonképpen az első western a világon, elég szép sikernek bizonyult Amerikában, így egy évvel később már meg is jelent egy meglehetősen pofátlan feldolgozása teljesen azonos címmel. Arról nincsenek információink, hogy az 1904-es A nagy vonatrablás mennyi dollárt gereblyézett össze, de biztos volt néhány csalódott néző, aki azt hitte, hogy az eredetire váltott jegyet.

5. Virítsd a lóvét!

Az eredeti Godzilla-filmekben habszivacsból készült idióta jelmezekbe bújt színészek verték össze egymást makettházak között, míg az 1933-as King Kong a stop-motion technika úttörőjeként szórakoztatta a kor közönségét. Mai szemmel egyik sem számít különösebben látványosnak, ám a sztoriban már többen láttak fantáziát, így születhetett meg Roland Emmerich Godzilla-, majd Peter Jackson King Kong-újraértelmezése, melyek a javarészt elmarasztaló kritikák ellenére is szép hasznot termeltek a pénztáraknál. Peter Jackson a több mint 200 milliós ráfordítást bőven megduplázta, ami a Godzillá-nak is sikerült 130 milliós költségvetés mellett.

Bár egyik sem filmtörténelmi mérföldkő, azt azért jól példázzák, hogyan érdemes úgy felújítani egy régi látványfilmet, hogy az hasznot termeljen: mindenek előtt rengeteg pénz kell hozzá. A remake ugyanis egy olyan műfaj, mely az önálló ötlet látszólagos hiánya miatt alapból a gagyi kategóriából indul a nézőknél. Ha pedig a végtermék éppen azon a komponensen – a látványon – akar takarékoskodni, mely a leginkább szembetűnő, a mozilátogatók nagyon hamar elfordulnak a filmtől. Jó példa Tim Burton 2001-es Majmok bolygója-remake-je, mely egyedül a látvány tekintetében vette fel a versenyt az eredetivel és láss csodát, az egyébként a kritikusok által szénné alázott mozi háromszoros megtérülést hozott a stúdiónak.

Fontos megjegyezni, hogy a legnagyobb mozis bukások toplistáján csak elvétve találsz újrafeldolgozásokat, ami elsősorban annak köszönhető, hogy főszabály szerint a filmszakma az értékesebb filmek feltámasztására hajlandó pénzt áldozni, így a végeredmény az „egy újszülöttnek minden vicc új” kitétel miatt még akkor is képes lesz nyereséges maradni, ha történetesen gyengébb az eredetinél.

Ez is érdekelhet: