Hogyan nyúljunk hozzá egy hetvenéves filmtörténelmi klasszikushoz? Sam Raimi most megmutatja: halványsárga gőze sincs.
Amikor 1939-ben az Óz, a csodák csodája vetítésén a fekete-fehér képeket elárasztották a színek, a kor mozilátogatójának megállt a szájában a popcorn. A forradalmi látvány csak az egyik komponens volt, mely a fellegekbe emelte a filmet. A közkedvelt mesekönyv népmesei utalásokkal gazdagon telepakolt történetét az alkotók szó szerint megtöltötték élettel, így a film nem csupán egy látványos technikai újítás reprezentánsaként, hanem időtálló klasszikusként is működik mind a mai napig.
A Disney az 1985-ös Visszatérés Óz földjére után ismét elérkezettnek látta az időt az epikus mese felmelegítésére, a rendezői székbe pedig az utóbbi időben a rebootolt Pókember és a Gonosz halott-remake miatt leginkább duzzogó gyerekként viselkedő Sam Raimit ültették. Raimi meglehetősen egyedi hangú alkotó, aki még a fiatalabb közönségnek szánt műveiben is látványosan kacsingat a horror felé. Talán épp ezért nem találta a helyét ebben az előzményfilmnek szánt mesében, mely látványosan roppan össze a makulátlan pedigré okozta elvárások alatt.
Szinte süt a vászonról, hogy a rendező kezét-lábát törte azért, hogy a történetet a saját interpretációjában tálalhassa közönségének, de a műfaj íratlan szabályai és a stúdió elvárásai miatt kényelmetlen korlátokkal kellett megküzdenie. Olyan, mintha a kezdeti lázongás után Raimi rezignált lemondással reagálna ezekre a korlátokra.
A felvezetésben még cinkos mosollyal üdvözöljük a tipikusan raimis snitteket, a filmidő negyedétől kezdve azonban csak műfajidegen és ötperces gyakorisággal erőltetett sokkeffektusokra futja, ami különösen a gyermekükkel érkező szülőknél fogja kiverni a biztosítékot. A képi világ helyenként elégedett csettintésre késztet (a fekete-fehérről színesre váltás például IMAX 3D formátumban egyenesen katartikus élmény), a második félidőben viszont már azt kívánjuk, hogy a számítógépes részleg bárcsak több munkát hagyott volna a díszleteseknek és a hagyományos trükktechnika mestereinek.
A színészgárda tekintetében sem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Az általában kiváló James Franco ezúttal felemás teljesítményt nyújt. Szándékosan túljátszott, irritálóan teátrális alakítása miatt a rendező színészvezetését, a szájába adott közhelyes mese-igazságok miatt pedig a forgatókönyvet okolhatjuk. A hölgyek miatt ellenben nem sok okunk lehet panaszra. Michelle Williams angyali, Rachel Weisz ridegségében is szexi, Mila Kunis pedig igazi balzsam a szemnek – minden tekintetben –, egészen addig, amíg a maszkmesterek zöld gumi alá nem rejtik az arcát.
Az Óz, a hatalmassal a fentieken túl az a legnagyobb baj, hogy a rendező az ügyetlen forgatókönyv szolgálatában szisztematikusan gyomlálja ki a cselekményből az 1939-es mesterműben még tobzódó folklórelemeket, az így keletkezett vákuumot pedig felturbózott Harry Potter-dizájnelemekkel nyomja tele. A látványos, mégis ügyetlenül működő mozi a színes-szagos képi világ ellenére is zavaróan lélektelen, ha pedig éppen nem az, akkor dohos tanulságokat akar lenyomni a torkunkon, játékosságot pedig csak elvétve, mintegy munkaköri kötelességként hajlandó tanúsítani.