A múltkor megálltam a bringával, mert pirosat mutatott a lámpa. Szemben egy kedves arcú néni a gurulós tatyójával várakozott a zöldre. Szétnéztem, autó sehol, ezért felültem, és a KRESZ szabályaira fittyet okádva áttekertem a túloldalra.
Ne zavarjon, hogy piros a lámpa, az isten basszon meg!
– gurgulázott fel a tatyós baromarc torkából – mert nálam a néni addig néni, amíg ki nem derül róla, hogy valójában baromarc –, mire én reflexből visszaszúrtam, hogy a nyanya ne pofázzon bele mások dolgába. Ilyen vagyok; ha valaki feltolja a vérnyomásom, akkor már szeretem, ha neki is megugrik egy kicsit. Hiszek a jogos önvédelemben, az akció-reakcióban... a karmában, ha úgy tetszik. Nehogy úgy rontsa már el az úttesten való sikeres, ám szabálytalan átkelés felett érzett örömömet egy istenbasszonmeg, hogy az elkövetője egy szerzetes nyugalmával battyog haza utána!
A napsütéses hétköznap reggel így fordult át ordenáré anyázásba öt másodperc alatt, amihez igazából két seggfejen kívül nem is volt szükség másra. Nem egy olyan sztori, amit az ember kipakol a kirakatba, ugye? Nos, be kell vallanom, hogy velem olykor megesik az ilyesmi.
Mindez csak azért gondolkodtatott el, mert teljes gőzzel zakatol az eltörléskultúra, ami mindenkit eltakarít a közéletből, aki nem szentelte az életét a világbékének. James Gunn például úgy írta le huszonéve a Twitteren, hogy agyonverne egy hülyegyereket, hogy alig volt még követője. Leírta, mert haverok között az ember néha szokott nem polkorrekt lenni, aztán évtizedek múlva a Disney valamelyik túlérzékeny hülyéje emiatt tenyerelt rá a cancel gombra.
Aztán ott van John Legend felesége, Chrissy Teigen, aki annak idején egy igazi vérszívó bully volt, de annyira, hogy több fiatal lánynak is privát üzenetben kívánta a halálát. Ezzel meg az a helyzet, hogy én a volán mögött nagyjából óránként ordítom, hogy „Dögölj meg, akkor menjé' akkó'!”. Okés, én nem vagyok sem influenszer, sem celeb, de amikor azt látod, hogy az internet sztárjai közül hivatalosan mindenki imádja az embertársait, aki pedig nem, vagy aki mondjuk tíz éve volt paraszt, azt a nép azonnal kiírja a létezésből, egy kicsit elmorfondírozol azon, jól csinálod-e.
Tömegekről beszélünk, akik lapátolják a szenet az eltörlésvonat kazánjába, én pedig már csak a nagy számok törvénye miatt sem hiszem el, hogy ezek a népek soha nem kívánták a halálát senkinek, soha nem mondták egy haverjuknak, hogy „nézd, azt a nőt nagyon megdugnám!”, vagy soha nem meséltek rasszista viccet bebaszva. Mégis működik az inkvizíció.
A szar ember a 21. század eretnekje.
Szar emberből pedig rohadt sok van, ezt vegyük már tutira, hiszen bárki láthatja a saját szemével, amikor felmegy a Facebookra kommenteket olvasgatni. Azt ugyan nem mondanám, hogy kivétel nélkül mindenki türhő a virtuális térben, de azt magabiztosan ki merem jelenteni, hogy tízezrekről van szó, akiknek simán lehet toxikusnak nevezni az online jelenlétét. Ezek az emberek egy nekifutással küldik el a másként gondolkodókat a faszba, aztán ugyanazzal a lendülettel kattintanak az online petícióra, hogy Chrissy Teigen tűnjön el a közéletből, mert valamikor csúnyát szólt valakinek.
Ez aztán csak az egyik probléma. Mert tudniillik, bármennyire is fura, még az eltörléskultúrában is működik a kettős mérce. Vannak ugyanis olyanok, akik nagyon csúnya dolgokat is simán megúsznak szárazon, mert mondjuk pont olyasmibe tenyereltek bele, amire épp nincs kiélezve az internet népének erkölcsi érzéke. Jó példa Cardi B, aki nem rég maga ismerte be, hogy amikor még sztripperként dolgozott Las Vegasban, kanos férfiakat drogozott be és rabolt ki.
Aztán mi történt vele? Grammy-díj, az történt.
Na, ha más nem, hát leírom én: Cardi B egy bűnöző, aki csak annyiban különbözik azoktól a rohadékoktól, akik lányokat dzsináznak be, hogy ő nem szexre, hanem pénzre utazott. Közel sem annyira aljas, mint megerőszakolni valakit, de akkor is értekezik róla a Btk., vagyis vastagon kimeríti a szaremberség fogalomkörét.
Ehhez képest egy ilyen mezei genyó, mint én, soha nem követne el semmilyen bűncselekményt, mégis, ha nagyon szem elött lennék, a nyanyás sztori miatt már tutira az összes önjelölt erkölcscsősz rávetné magát a nyaki ütőeremre. Mert a cancel culture célja elméletileg az lenne, hogy kipucolja a szemetet a közéletből, valójában viszont az a helyzet, hogy az egészet kizárólag a gyűlölet működteti. Egy egész generáció gyűlölete, melynek tagjai annak ellenére sem lettek sztárok, hogy minden erejükkel igyekeznek menővé varázsolni az Instagramjukat, elkezdték hát nyiszálni azoknak a torkát, akiknek velük szemben ez összejött.
Az internet 2.0 – vagy ha úgy tetszik, a közösségi média – átlagembere még akkor is visszataszítóan kétszínű, amikor a politikai korrektség zászlaja alatt a világ jobbá tételéért menetel előre. Néhány éve ez az átlagember még csak szebbnek és boldogabbnak hazudta magát, amikor szétfilterezett szelfikkel és kajafotókkal bombázta a környezetét, most már az a sikk, hogy a valóságosnál nemcsak szebb és boldogabb, de jobb embernek is kell látszani.
Ez pedig manapság nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik. Ha érzékeny és jófej ember akarsz lenni, a 21. században nagyon nincs könnyű dolgod, hiszen egyértelmű morális iránytű helyett csak a képmutatást kapod az arcodba minden fronton. James Gunn mehet a levesbe, mert tahó volt a kétezres évek végén, az exbűnöző Cardi B köszönőbeszédét viszont gond nélkül tapssal jutalmazza a közönség a Grammyn. Művészeket tesznek tönkre tízéves történetek miatt, miközben a közélet más szereplői – legyünk konkrétak: a politikusok – úgy hazudnak, mintha ezért kapnák a fizetésüket, mégsem akarja őket eltörölni senki. A zavar az átlagember szintjére érve sem csökken. A Facebookon és a Twitteren általában azok követelik a leghangosabban a toleranciát és az emberséget, akik a vitapartnereiket visszakézből hülyézik, hazugozzák vagy nácizzák le, csak hogy ne kelljen meghallgatni az érveiket.
És akkor itt vagyok én meg a hozzám hasonlók, akik alapvetően igyekszünk nem ártani senkinek, de azért ha úgy alakul, simán visszapofázunk a tuskó nyuggernek, olykor megbámuljuk a csajok seggét és a haveri körben a legnagyobb nyugalommal ki merjük jelenteni, hogy „az én szememnek minden kínai egyforma”.
Vagyis tesszük azokat a dolgokat, amiket velünk együtt százezrek tesznek nap mint nap, csak épp ez egy jelentős tömeg számára nem fér bele az internet párhuzamos valóságába. Abba a valóságba, ami egyébként évről-évre egyre komolyabb hatást gyakorol az emberek valódi életére.
És végül ez az, ami miatt az egész jelenséget körüllengő képmutatás ellenére is úgy gondolom, hogy a túlérzékenyítésnek végül még konkrét társadalmi haszna is lehet. Hiszen ha céltáblát rajzolunk olyan nemkívánatos emberi magatartásformákra, mint a kirekesztés, a bunkóság, a rasszizmus vagy a szexizmus, hosszú évtizedek alatt talán elérhetjük, hogy egy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra és ne bántsunk senkit csak azért, mert mást és máshogyan szeret, mint mi. Ez pedig – tegyük a szívünkre a kezünket! –, tényleg ráférne erre a világra.
És ha ezt elismerjük, el kell ismernünk azt is, hogy ezt a célt nem lehet elérni finom eszközökkel, mint ahogy egy elferdült acélrudat sem lehet gyengéden visszahajlítani.
Egy kicsit túl kell tolni ahhoz, hogy kiegyenesedjen.
Még akkor is szurkolok ennek a verziónak, ha jelenleg inkább az a helyzet, hogy az emlegetett átlagember csak online kívánja a világbékét, a valóságban jobbára tojik az egészre.
Aki így nyomja, annak csak ennyit üzennék: hiába töltesz föl a netre egy jól sikerült szelfit vagy egy képet arról, ahogy kiflit adsz egy hajléktalannak, és hiába törlöd el a huszadik celebet, színészt vagy rendezőt, akinek az egykori vagy jelenlegi viselkedése nem fér bele annak a szép új világnak az értékrendjébe, amit szerinted te építesz, ezektől még nem leszel sem szebb, sem boldogabb, sem jobb ember a kijelző innenső oldalán.
Mi, őszinte szaremberek már csak tudjuk.
(főkép: gettyimages)