Tudtuk, hogy jó lesz. De azt nem, hogy ennyire hihetetlenül élethű. A Red Dead Redemption 2 elképesztő. Teszt!

Agyalok már egy ideje, hogy mikor jön el az a pont, amikor meg lehet írni a Red Dead Redemption 2 tesztjét, de csak a kérdések jönnek, a válaszok nem. Amikor végigjátszottad a sztorit? Amikor nemsokára élesedik a multija? Amikor kipörgetted benne az összes lehetőséget? És nem, egyik verzió sem igaz. Ezt a játékot teljesen kipörgetni csaknem lehetetlen, és legalább annyira lehet kiismerni, mint egy vadlovat. A Rockstar nem csak egy játékot alkotott, konkrétan megcsinálta a tökéletes vadnyugat-szimulátort, ahol minden lehetséges. Minden IS!

A Red Dead Redemption 2 nem egy egyszerű játék. Ez egy mestermű, és nem gaming-léptékkel nézve az. Olyan aprólékos munka, amilyenre még nem is igazán volt példa a játéktörténelemben. Jó, akkor mondjuk ki, a Red Dead Redemption 2 maga a játéktörténelem. És nem arról van szó, hogy ne lennének hibái. Csak hát egészen hihetetlenül le tudja nyűgözni az embert, amikor már a százezredik apróságot fedezi fel benne, ami totálisan élethűvé teszi a vadnyugati létet, amiről nyilván fogalmunk sincs, de valahogy így képzeltük el a Sergio Leone-összes után.

Ha úgy jobban tetszik, akkor ez egy vadnyugati bandita-Sims-GTA a Rockstartól, amiben nincs egyetlen olyan apró pont sem, ami ne lenne teljesen kidolgozva, és ahol még az is lehetséges, amiről azt hiszed, hogy nem. Kapunk a fenekünk alá egy lovat, a ló alá pedig egy hatalmas térképet, amin érvényesülhetünk, a térképen pedig egy olyan világban lehet rohangálni, aminél élőbb talán még nem is született soha egy játékban.

1899-ben járunk, tehát Prince imádná a karaktereket, mert mindenki úgy bulizik, mint ’99-ben, csak nem 1999-ben, hanem 1899-ben, ez a buli pedig eléggé véres és kegyetlen. A vadnyugat már nem annyira vad, valamennyire felszámolták a bandákat, nem annyira menő már a csendben és feszülten egymás szemébe nézés, meg a szájharomonikázás, majd a másik módszeres legyilkolása. Persze ez csak a látszat. Jónéhány banda ugyanis egyszerűen képtelen leakadni erről a fegyveres-rablós-erőszakos-szájharmonikás életmódról, ezt ajánlotta nekik ugyanis már megint a Western Magazin, hát nem is változtatnak rajta, de hát tudjuk, hogy van ez, nem ők választották a gengszter életet, hanem a gengszter élet őket.

Ebben az erőszakos világban éldegél Arthur, aki most a villangók nélkül egy bandával próbál túlélni sok-sok kiadós lövöldözést, és a túlélési esélyein nem sokat segít, hogy ő és a barátai maguk is erősen keresik a bajt. Mint a játék elején kiderül, párszor látták Tarantino Aljas nyolcasát, néha bele is illeszkednek a hangulatba, az első pillanatokban például egy hatalmas hóviharban vonulnak, hogy menedéket találjanak, be is húzódnak egy házba, ők viszont nem gyilkolják le módszeresen egymást, hanem berendezkednek a túlélésre, vagy valamire, ami ahhoz hasonlít. A bandával valami történt Blackwaterben egy hajón, valami elég durva, vélhetően nem az, hogy egy retróhajón a Rednexnek adták ki magukat, majd felvették a fellépti díjat, és leléptek vele. Lassan bontakozik ki a történet, melyben Arthur és a többi karakter elképesztő sztorikba bonyolódik, és még a legutolsó mellékszereplő is kap némi személyiséget, nehogy már a kedves vásárló reklamálni kezdjen, hogy a vadnyugatot benépesítő alakok szürkék lennének néha nagy piros foltokkal kifestve.

Arthurról már pár óra alatt kiderül néhány fontos dolog, ami igazán emberivé teszi, de hogy mennyire lesz emberi, azt mi döntjük el. Oké, egy nagy tragikus szerelmes hős ő, de ha olyan kedvünk van, akkor kegyetlen gyilkost faraghatunk belőle, és ha jóságosra aludtuk magunkat, akkor ő lehet a préri nagy jótevője, aki mondjuk néha kirabol pár vonatot meg ezt-azt, ami szembe jön, és ha nem jön szembe, akkor ellovagol érte, de maradjunk annyiban, hogy mégis szerethető karakterré tudjuk fejleszteni.

Minden a helyén van, minden rettenetesen precízen működik, és tele is van a játék tartalommal, mégis baromi nehéz beszélni róla, és nem azért, mert nem akarok spoilerezni. Annyira komplex és annyira elképesztően emberi az egész, mintha nem is egy kódsor lenne. Olyan szinten figyeltek mindenre Rockstarék, hogy mások már csak a kicsiszolni kívánt dolgok listájától is agyhúgykövet kaptak volna. Melyik játékban figyelnek például arra, hogy a térdig érő hóban ne merüljön el a hosszú kabátunk? Melyik játékban foglalkoznak azzal, hogy ha egy gyereket felteszünk egy lóra a kezében egy horgászbottal, akkor nagy gonddal elénk ültesse fel a főhős, elvegye tőle a horgászbotot, majd eltegye? Hol viselkedik úgy a földút, ahogy az életben, ahol az eső után úgy marad a sárban a vizes lábnyomod, mint itt? Hol csepeg egy eső után a tetőről még egy darabig a víz? Hol láthatsz eső után szivárványt?

És ezeket az apróságokat napokig sorolhatnám, és egyikük sem lenne annyira nagy dolog, de egy játéktól igenis elképesztőek. Itt vannak például a mozgások. A Rockstar láthatóan akkora energiákat fektetett a mozgások kidolgozásába, amekkorát más még csak meg sem próbált. Az hagyján, hogy az emberek mozgása abszolút tökéletes, de a lovaké is az, de nem, még ez sem elég, igazából a prérit benépesítő összes állat is pont úgy mozog, ahogy az életben, a szarvasok, a nyulak, még a mókusok is. Talán a hangyák is, de annyira mélyen azért nem néztük meg a saras földet.

Apróságok, tényleg, de micsoda apróságok! Az, hogy ha a lovunkat túlságosan gyorsan hajtjuk, majd a véletlenül fának vezetjük, mert annyira ügyesek vagyunk, mintha Richard Pryor ülne vágtató lóra a Vaklármában, majd akkorát zuhanunk, hogy egyből megnyerjük a megyei bukfencbajnokságot, egy dolog, de ha sárba esünk, akkor sárosak leszünk egészen addig, amíg valahogyan le nem mossuk az arcunkról a koszt. A lovunk is koszolódik, és nem is érzi jól magát ettől, le kell tisztogatnunk, és etetnünk, szeretgetnünk is kell, és ha törődünk vele, akkor sokkal közelebbi kapcsolatba kerülhetünk a pacival, aki bármit megcsinál nekünk onnantól kezdve. Na jó, bármit nem, de azért majdnem.

Arthurral is foglalkozni kell, némi étellel fel lehet tölteni az életerejét, a stamináját, de ha túlesszük magunkat, meghízunk, aztán emelgethetjük a lovat naphosszat. Nő a szakállunk, mégsem leszünk télapók, főleg akkor nem, ha rendszeresen karban tartjuk a rőzsét, akár saját magunk, akár a szalonban a borbélyt meglátogatva, aki azt nyír a szőrzetünkből jó pénzért, ami csak tetszik.

A főhőssel végig lehet trappolni a főküldetéseken, de ez kvázi lehetetlen lesz, mivel bármerre jársz, történnek dolgok, amik miatt le akarsz majd szállni a lóról. Akár egy bajba került nő, egy kígyómarásos férfi, egy eltévedt fazon, egy munkásra rádőlt fa, pár szexi cowboy csaj… na jó, az lehet, hogy nem, de minden más megtörténhet a hatalmas világban, és tényleg csak úgy előkerülnek, mintha nem is lenne előre megírva a megjelenésük, hogy még inkább valószerűnek tűnjön ez az egész kaland, jóval valószerűbbnek, mint az előző rész.

Amúgy előnyére változott gyakorlatilag minden az első rész óta. Sokkal élvezetesebb a lovaglás, és még akkor sem unja az ember magát cseppfolyósra, ha távolra kell vágtatnunk a lóval. Sokszínűbb a táj, a vadnyugat fényei pedig egyszerűen gyönyörűek, annyira, hogy a játék olyan csodaszép miatta, hogy alig lehet elhinni. Ennél többet grafikailag isten bizony lehetetlen kihozni a PS4-ből. Ennek a generációnak ez a teteje konzolon, ha mégsem, akkor itt még csodák jönnek, de nem fognak.

Csoda ez így, ahogy van. A városok teljesen megfelelnek annak, amit a filmeken láttunk, olyan a felépítésük, a hangulatuk, az őket benépesítő fazonok, pont úgy lehet bennük bunyózni is, ráadásul marha élvezetes módon, egyszerűen, de látványosan, nem túlbonyolítva, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A lövöldözések is tökéletesek, a fedezékrendszer könnyed és légies, a fegyvereknek viszont van súlya, a pontos lövéseknek meg lassított, filmesebb verziója. A lovaglások közben egyébként bármikor átválthatunk filmes nézetre, ekkor a kamera mindenféle látványos pozícióba röppen, de ha ahhoz van kedvünk, akkor átválthatunk belső nézetre is, mert miért ne, pont belefért a fejlesztési időbe, meg az aprólékosság-mániába ez is.

De hogy mennyire figyeltek mindenre, csak annyit mondok, hogy bár nem nézegettem, mert jobb dolgom is volt, de állítólag a lovak herezacskói összemennek a hidegben. Igen. Mondjuk az érdekelne, hogy hogyan ment ez az ötlet át a fejlesztői ülésen, amikor kissé perverz Steve egy kissé perverz mosollyal az arcán felvetette, hogy a játék tökéletessége érdekében szerinte össze kellene mennie a lovak zacsijának télen, mire a többiek felállva tapsolva köszöntötték őt, majd pukkant a Dom Perignon. Vagy Steve már régóta nem volt jó semmire, hagyták, hadd játsszon ezzel. Ki tudja. Ha valaki ismeri Steve-et, feltétlenül szóljon!

Isten igazából annyi mindent lehetne még mondani a Red Dead Redemption 2-ről, de képtelenség. Vagy napokig beszélünk róla, vagy nem, de ha nem, akkor csak kapargatjuk a felszínét. Napokig pedig sajnos nem tudunk beszélni róla. Abszolút elhiszem, hogy hónapok múlva is találunk majd benne új funkciókat, és azt is, hogy még nagyon sokáig fogunk benne csak úgy lovagolni, kalandozni, horgászgatni, vadászgatni, meg majd multizni is, mert ezt abbahagyni nagyon nehéz lesz. A Rockstar nem tudom, mit fog majd művelni a GTA6-tal, de saját maguknak is nagyon feladták a leckét. Idén pedig már annyi „év játéka” esélyes van, hogy inkább kiírnám 2018-at a játékok évének, és le van tudva az egész probléma. De sanszos, hogy az év játéka a Red Dead Redemption 2 lesz.

10
  • Egyszerűen csodaszép
  • Felfoghatatlanul sok benne a tartalom
  • Jó a sztori, minden pontja tökéletesen kidolgozott

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon