A Capcom nagyon nagyot alkotott a Resident Evil 2 remake-jével. Sikerült az alapjaitól újraépíteni a játékot úgy, hogy nem csak egy modern igényeknek megfelelő horrorcsoda jött létre belőle, hanem egy olyan modernkori klasszikus, ami simán meghaladta az alapanyagául szolgáló ’98-as második részt. Egyszerre volt csodaszép és fosatós, úgy játszott az ember idegeivel, hogy néha nehézkesen lehetett csak vele sötétben, fülhallgatóval játszani, a tökéletesen élethű fény-árnyék játékot pedig annyira pazarul oldotta meg a csodaszép és szintén fosatós Resident Evil VII motorja, a RE Engine, hogy azóta kb. minden játékhoz azt használnánk.

Mivel óriási siker volt a játék, jönnie kellett a folytatásoknak is, és jött is egy évvel később a Nemesis, a Resident Evil 3, ami sokak szerint a klasszikus széria utolsó igazán jól sikerült darabja. Az biztos, hogy utána már megszűnt a fix kameranézet, sokkal modernebbé vált a széria, ami viszont nem feltétlenül feküdt már a régi rajongóknak, de sokan azt nem tudták igazán megbocsátani a Resident Evil későbbi részeniek, főként a 4-5-6-nak, hogy a hangulat nagyon megváltozott.

Hogy mennyire meg lehetett volna oldani ezt már akkor is jól, megmutatja a Resident Evil 3 remake, hiszen itt sincs fix kameranézet, mégis tudja hozni a játék a régebbi hangulatokat, persze ehhez hozzátartozik az is, hogy a játék úgy, ahogy a tavalyi remake, most is csodaszép és sokszor brutálisan élethű. Magyarul sokkal könnyebb beleélni magad, és sokkal könnyebb néha belerottyantani a gatyádba, ha már megint túl jól játszanak az árnyékokkal és a fényekkel.

A Resident Evil 3 is pont azt teszi, mint az elődje, modernizálja a régi játékot, már hátulról követ minket a kamera, a színek itt is szürkés-kékesek, a zombik itt sem aranyosak és segítőkészek, ez a rész azonban több tekintetben is más, mint az előző. Itt ugyebár visszatér az első részből ismert Jill, hogy felvegye a harcot az Umbrellával, közben Racoon City utcáit elárasztották a zombik, ráadásul a nyakunkba kapunk egy szuperkatonát, bizonyos Nemesist is, akit valószínűleg a Hegy és a T-vírus kereszteződéséből hoztak össze, és a kedvesség szót még csak hírből sem ismeri.

A játék egyből egy olyan szekvenciával indít, hogy az ember a gyönyörűségtől elmorzsol egy könnycseppet is, Nemesis azonnal megérkezik, és teszi, amihez ért, mi meg éppenhogy, vérrel és verítékkel menekülünk ki a kezei közül. Már ez a pár perc is rendesen megmutatja, mire lehet számítani, grafikailag és hangulatában is csillagos ötös, talán minden idők legjobb játékindításai közé is odafér, de erre azért talán még aludnék egy párat. Míg a Resident Evil 3 eredetileg a legkevésbé sem indul ennyire durván, itt egy adrenalinfröccsöt kevernek nekünk, mire eljutunk az eredeti játék indításáig, Jill kint találja magát az utcán, aztán jön a jó öreg „éljük túl valahogy ezt az egészet”-műsor.

Racoon City egyszerűen gyönyörű lett, ezúttal minden neonfényben úszik, a széttört, feldúlt boltok táblái még világítanak, de ezen kívül az egész várost beborítja a mocsok, pont ahogy az eredeti játékban is. A neonfényeket eleinte kicsit nehéz megszokni, olyan, mintha direkt elvonná a figyelmed a zombikról, túl sok dolgot látsz egyszerre a képen, törmeléket, neontáblákat, autókat, villogó fényeket, tüzeket és persze csoszogó zombikat és a zombikutyákat, akiket vagy gyorsan lelősz, vagy nem, de akkor azonnal elkezdhetsz futni. "Sima" PS4-en teszteltem a játékot, és semmiféle teljesítménybeli és minőségbeli probléma nem volt a játékkal, bár valószínűleg PC-n még jobban kifolyik az ember szeme a gyönyörűségtől.

Jill továbbra sem mindenható, a golyó pedig továbbra sem nyír ki egyből minden zombit, és nem is hever mindenhol halomban a töltény. A helyzet szerencsére nem változott, még mindig lehet töltényeket kraftolni, a térkép pedig van annyira jó fej, hogy megmutatja, hol van még egy kis lőpor vagy bármi más, amivel zombit tudunk irtani. Ha már kifogytunk, használhatjuk a gyors kitérést, amivel futás közben egy nagyobbat lépünk előre, ezzel megpróbálva elkerülni, hogy belénk harapjon Lajos, a megélhetési zombi, de ha nem időzítünk jól, akkor jönnek a fogak, ha pedig túl sokszor jönnek a fogak, akkor használnunk kell egy zöld növényt, hogy jobban érezzük magunkat. Snoop Dogg kedveli ezt.

A Resident Evil 3 remake-je jóval akciódúsabb, mint a második rész volt, nincs annyi fejtörő, inkább a túlélésre helyezi a hangsúlyt, de ennek a sztorinak valahogy ez jobban is áll. Nem arról van szó, hogy ne lennének fejtörők, és hogy ne kellene alaposan átolvasni minden megtalált levelet vagy feljegyzést némi információért, hiszen mégiscsak egy kalandjáték ez, már ha az alapjait tekintjük, de összességében sokkal erősebben eltolódott az egyensúly az akció felé.

Ez az akció pedig elég állat, bár nem hibátlan. Teljesen feleslegessé vált például a kés használata, mert legtöbbször hiába próbáljuk meg előkapni, a zombik mintha csak a golyóból értenék meg, hogy feküdjenek, és maradjanak is ott. A szájmozgást sem sikerült minden karakternél tökéletesen leanimálni, Jill például minden pillanatban abszolút élethű, de Carlos néha nem, kicsit olyan, mintha siettek volna, és befigyelt volna a jó öreg „jólvanazúgy”.

Nemesis eléggé brutális, és nagyon állatul fest, nem könnyű ellenfél, lehet tőle rettegni, de hát nagyjából tényleg attól is rettegsz végig, hogy van-e valami a szekrény mögött, hogy a földön fekvő, halottnak tűnő zombi megragadja-e a lábad, hogy kihúzod-e a következő írógépig, ahol menteni tudsz, mert menteni továbbra is ezen a csodálatos módon lehet, legalábbis többnyire.

A Capcom már megint megcsinálta, a Resident Evil 3 remake-je szuper lett, és bár a második rész egy hangyányival jobbnak tűnik, azért ez is ott csücsül a legjobb játékremake-ek klubjában boldogan szivarozgatva. Azt pedig ne felejtsük el, hogy a játékhoz egy másik játék is jár, a multira kihegyezett Resident Evil: Resistance, úgyhogy duplán érdemes visszatérni Racoon Citybe.