Ha unod már, hogy bármilyen filmet vagy sorozatot elindítasz, és rögtön az első pár jelenet után tudod, hogy mire megy ki a játék, akkor van egy nagyon jó hírünk: a Russian Doll a maga nyolc, egyenként szűk félórás epizódja rendre egy olyan csavarral szolgál, amit az előzményekből nem nagyon gondolhattunk volna.

Az egész ott indul, hogy főhősnőnk Nadia a harminchatodik szülinapi bulija után halálos balesetet szenved, majd hirtelen újra a buliban találja magát. Hamar rájön, hogy egy időhurokba került, mi pedig nem tudjuk eldönteni, hogy ez most tényleg egy ilyen idősíkokkal játszó sorozat, vagy pedig egy kábszeres lázálom, ugyanis Nadia a buliban kap egy spéci, kétes eredetű spanglit. Mindenesetre ő is ezen az úton indul el, mi pedig innentől nem is mondjuk tovább a sztorit.

A Russian Dollra végig jellemző marad ez az eldönthetetlenség annak köszönhetően, hogy folyamatosan más és más műfaji elemeket játszik be. Egyszerre pszichológiai thriller, fekete komédia, egzisztencialista dráma,  transzcendentális horror, néha a romantikus filmek világával is kacérkodik, erősebb pillanataiban Leos Carax és David Lynch neve is eszünkbe jut a rejtélyes csűrés-csavarások okán, közben meg az általános hangvétele a Broad City flegma világát idézi - elsősorban a Nadiát alakító szereplő Natasha Lyonne-nak köszönhetően, aki az írásból és a rendezésből is kivette a szerepét.

Emellett nem lehet nem megemlíteni kapcsolódási pontként a Netflix legutóbbi nagy dobását, a Black Mirror sorozat különálló darabjaként kihozott Bandersnatchet. A Bandersnatch ugyebár egy interaktív film volt, ahol mi választhattuk meg a szereplők útját, és ennek a zsánernek rögtön a meta(interkatív)filmje is volt. Annyiban legalábbis, hogy rögtön arra is rámutatott, hogy (a film terén belül legalábbis) nincs szabad akaratunk.

Ahogy a Bandersnatchben az általunk irányított főszereplő, úgy most Nadia járja be a helyzetének lehetséges kifutásait. (Nem véletlen, hogy mindketten a videojáték bizniszben dolgoznak.) Csak míg a Bandersnatchben, legyen bármennyire jó film, már legalább a felénél érezzük, hogy a főszereplővel együtt bizony mi is be vagyunk húzva a csőbe, és a vége felé már "hát, kösz, baszdmeg"-eket mormolva választunk hasra ütésre a lehetetlen opciók között, addig a Russian Doll nyomkodás nélkül is végig élénken tart a dupla olyan hosszú játékideje ellenére.

A tanulság pedig innen nézve az lehet, hogy a filmeknek talán még se az a jövője, hogy kvázi videojátékká váljanak, hanem ezután is lesznek olyan rendezők, olyan forradalmi ötletekkel és olyan szuper megvalósításokkal, akik úgy szegeznek képernyő elé, ahogy a Russian Doll-lal tették most Natasha Lyonne-ék.