Apa kocsit hajt, neked pedig megszakad érte a szíved
Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Az idén 84 esztendős Ken Loach a feledhetetlen Én, Daniel Blake után jó szokásához híven megint csak azokkal az emberekkel foglalkozik, akikkel nem sokan. Azokkal, akiket a legtöbben le se szarnak. Pedig ők vannak többen. Sajnáljuk, nem találtuk otthon. Kritika.

Loach, akiről épp ideje lenne megmintázni a szociálisan érzékeny nagymester szobrát, s jól látható helyre kihelyezni, hogy mindenki láthassa, most egy egy négyfős külvárosi brit família kínkeserveiről forgatott filmet. Nem másról, hanem valóban arról, hogy van egy apuka, Ricky (Kris Hitchen), aki, hogy segíthessen szűkös albérletben – egyik napról a másikra – élő családján, beszáll egy fuvarozó franchise-ba, s rengeteget kockáztat vele. Leginkább azt, hogy totálisan kicsinálja magát, miközben felesége, Abbie (Debbie Honeywood) látástól vakulásig buszozik beteg öregeket ápolni. És már nem is kocsival, mert a furgon miatt el kellett adniuk azt is. És ez még nem is a teljes kép.

Nagykamasz fiúk, Seb (Rhys Stone) ugyanis épp a legrosszabb korban van – csak a graffiti érdekli, azért viszont mindenre képes: a suliból lóg, szülei küzdését látszólag lepattintja magáról, egyik kínos helyzetből a másikba sodorja magát, s magával együtt persze mindenki mást is. És akkor még a kisiskolás lánykát, Lizát (Katie Proctor) nem is említettem, aki tehetetlenül nézi, hogy egyszerű, de egykor vidám és szeretetteljes szülei hogyan zuhannak egyre mélyebbre a fáradtságnak, a reménytelenségnek, s persze a totálisan érzéketlen társadalmi berendezkedésnek köszönhetően.

Loach, mint általában, most sem cicomázza túl a dolgokat – de, mint általában, most sem riasztó művészszociót tár elénk, hanem magát a valóságot, amiben igenis vannak érdekes figurák. Még az a lelketlen rabszolgahajcsár is az, aki apa főnöke (Julian Ions), s izompólóban keménykedik a csomagkihordókkal. Hisz igazság szerint őt is meg lehet érteni: a maga – elfogadhatatlanul öntörvényű és embertelen, de a piaci szempontok felől nézve nagyon is logikus – érvrendszere sem szolgál mást, mint, hogy életben maradjon. Nem a beosztottjai, hanem ő és a cég.

A Sajnáljuk, nem találtuk otthon jóval visszafogottabb film, mint az Én, Daniel Blake – az maga volt a lelketlen bürokrácia elleni, megrendítő erejű, mozgóképes kiáltvány. Ez meg „csak” egy nagyon nagyon szomorú segélykiáltás a kopott házak felől, ahol a falak azt visszhangozzák, hogy ennek úgy sem lesz vége, ez sosem lesz jobb. De akik ott laknak, nem adhatják fel. Mert ebbe csak beledögleni hajlandóak. Feladni soha. Ezért is lehet az, hogy Loach most nem is búcsúzik el szereplőitől, csak csendesen magukra hagyja őket, de nem is kérdés, hogy amíg él, csak rájuk tud gondolni, csak nekik képes drukkolni.

Isten áldja meg ezért.

9
  • Igen, néha a rögvalóságnak is helyet kell adni a moziban.
  • Nem lesz tőle jó kedved, de egyébként sincs mindig jó kedved, nem igaz?
  • Ken Loach egyik legjobb filmje ez – és még egyszer leírom: most lesz 84 éves!

Player Autószalon

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.