Amikor az első néhány percben a kamera végigszáguld Királyvár felett, az olyan lehet a Trónok harca-fanok számára, mintha hosszú távollét után lépnének újra át a szülői ház kapuján. Nagyjából 180 évvel járunk a világsikerű sorozat eseményei előtt, ami azért nem akkora idő, hogy a terepasztal teljesen ismeretlen legyen a nézők számára. Westeros népének mindennapjait gyakorlatilag ugyanazok a szokások és hiedelmek határozzák meg, mint két évszázaddal később, azzal a különbséggel, hogy a Vastrónon a történelem legerősebb uralkodóházának aktuális királya, Viserys Targaryen ücsörög.

Viserys fejére azért került a korona, mert ő volt az elhunyt király, Jaehaerys legközelebbi férfi rokona, a választással megbízott testület pedig nem akart nőt látni a trónon, azt meg főleg nem szerették volna, ha egy komolyabb örökösödési háború szétszakítja az országot. Viserys jó, de nem erős ember, aki nemigen élvezi az uralkodással együtt járó terheket, és alig várja, hogy egy fiúgyermek születésével lekerüljön végre a válláról a trónöröklés terhe. Azt már a látványos trailer is elspoilerezte, hogy fiú örökös nem jön, így Viserysnek választania kell erőskezű, de erkölcsileg ingatag fivére és lánya, Rhaenyra között.

Kezdjük azzal, ami szinte kiszúrja a néző szemét: a széria első része vizuálisan baromi erős. Látszik, hogy az HBO nem akart spórolni, a repkedő sárkányok, a díszletek, a jelmezek, az akciójelenetek mind-mind a befektetett tőkéről és az alkotók profizmusáról árulkodnak. A Trónok harca-nosztalgia nemcsak a látványvilágban, de a zenei aláfestésben is jelen van, ami egyáltalán nem baj, meglepetésnek pedig különösen az utóbbi végképp nem nevezhető, hiszen az eredeti széria zeneszerzője tért vissza erre a körre is. A casting is nagyon ott volt a szeren, kiváló színészeket válogattak össze a fontosabb szerepekre. Matt Smith imádnivaló genyó, akivel kapcsolatban már most ki lehet jelenteni, hogy sokszor nem fogjuk tudni, szurkoljunk-e neki, vagy inkább a bukását kívánjuk. Neki köszönhetőek egyébként a nyitó epizód legerőszakosabb jelenetei is.

Ha már az erőszak került szóba, a vérszomjasabb lelkületű nézők megnyugodhatnak, ebből ezúttal is emberes adagot kapunk és a meztelenség is úgy tér vissza, hogy erről speciel maga Smith jelentette ki, hogy talán lehetett volna egy kicsit kevesebb szex a sorozat első évadában. A külsőségek tehát rendben vannak, vagy fogalmazzunk inkább úgy, a Trónok harca rajongói otthonosan fognak mozogni a Targaryenek korában is. Ami viszont talán még ennél is fontosabb, az alkotóknak sikerült élő-lélegző, érdekes, érthető motivációk mentén cselekvő karakterekkel benépesíteni ezt az ismerős világot.

Az egyórás első epizód nemcsak felhelyezi a figurákat a sakktáblára, de már lépkedni is kezd velük. Az alapszitu egy mozgalmas, intrikákkal teli polgárháborút ígér, olyan szereplőkkel, akik nem tisztán jók vagy rosszak. Egyelőre sehol egy Ramsay Bolton típusú figura, akinek a haláláért a rajongótábor kitartóan imádkozna lefekvés előtt. Már most ki lehet jelenteni, hogy lesz miért izgulni ezekért az alakokért és ha a forgatókönyvírók nem veszik megúszósra a mutatványt, talán ez a széria is ki meri majd rántani a nézők lába alól a talajt, ahogyan azt a Trónok harca is tette annak idején az elhíresült vörös násszal.

Azt persze még korai lenne kijelenteni, hogy a Sárkányok háza ugyanolyan világsikerre ítéltetett, mint a nagy előd, de az biztos, hogy a nyitány az HBO történetének legnézettebb premierjét hozta, hiszen egy nap alatt nagyjából tízmillióan nyomtak a lejátszásra, és sejtésem szerint ennek a tömegnek csak mikroszkopikus töredéke állt fel úgy a fotelből, hogy nem kíváncsi a folytatásra. A Gyűrűk ura-sorozat érkezésének évében azt sem mernénk állítani, hogy biztosan ez lesz az év fantasy-sorozata, de az HBO nem vonult feltartott kézzel csatába.

Ez bizony egy baromi erős, sokat ígérő első rész volt, melynek köszönhetően ismét fel lehet majd venni hétről hétre a Ne spoilerezz, még nem láttam az új epizódot! kitűzőket.